Contactus Nominalis
időszakosan megjelenőonline tudományos folyóiratÜzemeltető:Contactus Nominalis tudományos folyóiratFőszerkesztő:Dr. Palotay Alfréd
Kapcsolat: [email protected]HU ISSN 3003 - 9819
2020/ I.
***
A tanulmány a Dictamen Civilis Művészetelméleti és Kultúratudományi Intézet finanszírozási keretében, az Igazságügyi Minisztérium megrendelésére készült. Projektszám/ V-272111-IM/2020-23
Maróti Gábor
Az állami egyházjogban érvényesülő működési kompetenciák tükröződései a vallási közösség önmeghatározásában
[1] és az egyes jogrendszercsaládokbanMegkülönböztetendő kategóriaként kell vizsgálni a vallást és az egyházat, azonban a két fogalom egymáshoz viszonyított témaközössége miatt bizonyos kölcsönös önfeltétel egyesíti őket, amennyiben a vallás nem lehet a jelenben aktuális egy közösség nélkül és az egyházi közösség vallás nélkül nem sorolható önazonos fogalmi kategóriába. A vallást megalapozó alaptétel a hit képzete. Általában a vallás alapításakor megismerhető tapasztalhatatlan de remélt vagy vélt (vágyott) alaptartalom elérése, kapcsolódása érdekében szerveződő gondolatok, kijelentések, következtetések alkotják a vallás fogalomképleteit (ember, élet, halál, örök sors, természetfeletti legfőbb entitás, jó, rossz). A felismerni vélt metafizikai elvek „vallott” tartalmai viselkedési, követési dinamikát követel meg azoktól a személyektől, akik elkötelezetté váltak a vallás hittételei iránt. Ez a normatív viselkedés eredményezi a vallás önmeghatározását, amelyhez a vallási közösség története során intézmények kapcsolódnak: ez az intézményes és közösségi követési, kapcsolódásai szervezet az egyház.
Mivel a vallási tartalmat elkötelezetten követő személyek az intézményesült szervezeti egység keretében egy konkrét állam területén folytatják a tevékenységüket (ami a történelemben gyakorlatilag kivétel nélkül gazdasági és politikai folyamatokkal is összefüggött), természetes jelenség a vallási normaképletek és az államok közötti intézményes, filozófiai és jogi kapcsolat. A világnézetileg semleges alkotmányos jogállam részéről fenntartott, vallási közösségekhez kapcsolódó értékképzetek nem ellentétesek az állam által szavatolt lelkiismereti szabadsággal. Az állam abban a keretben, amit a vallási közösségekkel történő megállapodások jelentenek nem az egyházi intézmény vezetőit (pl. püspökök, papok, egyéb elöljárók) támogatja, hanem azokat a polgárokat, akik vallási elköteleződésük révén az egyházi intézményrendszer közfeladat ellátásából kívánnak részesedni (kórházak, iskolák, felsőoktatási intézmények, katonai támaszpontok, vallási rendezvények, kulturális művészeti események, kultuszhelyek, tudományos fórumok, zarándoklatok, identitás fenntartó hagyomány alapú alrendszerek).
A szolidáris együttműködés és a felelősségképzetek, valamint a normakövetési kultúra szabályozott elveinek az állammal történő értékközössége a kiinduló és létesítő oka az állam részéről az egyházakkal történő kapcsolattartásnak. A római-germán jogrendszercsalád intézménytörténete során történelmi szükségszerűségként került kapcsolatba a kereszténységgel. A Római Birodalom felbomlásának időszakában, az azt követő népvándorlások és az európai államok megszilárdulásának időszakában a birodalmi területek lakossága döntő hányadban kereszténnyé vált.[2] A szellemi kultúrát folyamatosan kizárólagos mértékben reprezentáló és irányító vallási közösség saját joga és a territoriálisan képződő, római jogi hagyományokon[3] fejlődő állami (világi) jog jelentősen hosszú időre Európában gyakorlatilag egyesült.[4] Az egyház önmeghatározása a hierokratikus korszakban is autonómiára törekvő volt, azonban a császári hatalom befolyása (elsősorban keleten) nem tette lehetővé a különvált jogfejlődést. Nyugaton a meroving majd karoling uralkodóknak nyújtott erkölcsi és szellemi segítség ellentételezéseként a császárok az „Eigenkirche” (’saját egyház’) szemléletében olyan mértékű felelősséget és szándékegységet kívántak vállalni az egyház ügyeiért, ami kölcsönös hatalmi és egzisztenciális függéshez vezetett az állam és az egyház között. Ez a jogfejlődést is évszázadokra meghatározta.[5]
Az egyes jogrendszercsaládokban az állam és egyház egymáshoz való viszonyát a közös történelmi út határozza meg elsősorban; valamint egyes területeken forradalmi és ideológiai eszmék árnyalják a történelmi tudatot. A római-germán jogrendszercsalád államaiban együttműködő módon elválasztott modell érvényesül, míg az angolszász országokban az erős függés és államegyházi szervezet (pl. anglikán egyház) függő kapcsolatától az amerikai jogfejlődésre jellemző „elválasztás faláig” terjedő ideológiai szélsőségekkel találkozhatunk; azonban felekezettől függetlenül az egyházi önmeghatározás mindenféle jogi és ideológiai környezetben autonómia központú, ami azt jelenti, hogy saját (belső) jogrendjében kívánja érdekeinek többségét érvényesíteni[6]. Ezt az önrendelkezési igényt jogrendszercsaládtól függően az egyes államok, vagy szeparált vagy együttműködő jelleggel (erkölcsi, anyagi, jogi támogatással, vagy passzív együttműködéssel) elfogadják.
Az állam és egyház működési kompetenciáinak elhatárolása a történelmi folyamatok és változások ismeretében elengedhetetlen feltétele az együttműködésnek. Az elválasztott és együttműködő viszony a vallási közösségek szabadságának a feltétele. A vallásszabadságból kiinduló alapelvekre épült állami szabályozás (állami egyházjog) gyakorlati kérdések megvilágítását is szükségessé teszi az elkülönült és gyakran összefüggő kompetenciák elhatárolásában. Az állam mint társadalmi entitás a demokratikus jogállamban politikafüggő struktúra, ugyanis a hatalmat (felhatalmazást) a közösség ideológiai és normatív szándékainak megfelelve kell gyakorolnia (nemcsak törvényesen); ezzel szemben az állammal együttműködő egyház legfeljebb ideológiai megközelítésben (társadalomfilozófiai értékközösség) vállalhatja a politikai elköteleződést, hatalmi eszközökkel nem! A működési kompetenciák ennek függvényében állandósulnak. Az egyház az állammal együttműködve részben közfeladat ellátásában vesz részt, másrészt a saját küldetésnyilatkozatában és jogrendjében (szabályzatában) meghatározott célokat szolgálja. Ezek a célok leggyakrabban összefüggenek, erősítik egymást és érvényesítésük alkalmával az egyház nem kívánja belőlük és általában a tevékenysége során kedvezményezettek köréből kizárni a vallási közösségen kívül vagy hitelvek nélkül élő polgárokat sem. Az alapjog érvényesülésének jogi feltételrendszerét az egyház számára az állam képes szavatolni, mivel erre társadalmi felhatalmazásra van szükség, ugyanakkor a vallási közösség tagjai az állam működési és jogi határain belül egyben az államnak is polgárai.
[1] Állami egyházjogi tudományos keretben, oktatási anyag keretében nincs lehetőség az alapvető vallástudományi tényezők részletes bemutatására, tehát a római-germán és az angolszász jogrendszercsaládok érvényesülési területén történelmileg meghonosodott és az államokkal együtt fejlődő vallási közösségek belső és külső állami-jogi kapcsolataival foglalkozunk. Az ősi vallások normakultúrájának (megelőző „primitív” hiedelmek, sumér, akkád, hettiták, kánaániak, egyiptomi kultuszok, görög mitológia és vallási eszmék, római vallás, kelta és ősgermán mitológia, ókori eurázsiai animista kultuszok, Kolombusz előtti azték, maja inka vallás) egyébként rendkívül részletes társadalomelméleti és jogtörténetet érintő vonatkozásaival nem foglalkozunk.
[2] Az északi és szláv misszók (latin mitto igéből[’küldeni’] keletkezett fogalom, jelentése: küldetés keretében történő szervezés, alapítás), valamint a Rómában már évszázadok óta kiépült keresztény szervezetrendszer, a 6. századtól szerveződő kolostorszövetségek és későbbi káptalanok váltak az európai tudomány, kultúra és jog szervezett tartalomfennartó entitásává.
[3] I. Theodosius császár (347-395) a felszabadított keresztény közösség vallását 380-ban államvallássá nyilvánította, az egyházi vezetőknek jelentős törvénykezési (!) jogot adott. Később a ius publicum értelmezésében több császár állami intézményként tekintett az egyházra, ami hierokarikus állami és egyházi viszonyokat teremtett. A 355. évi Milánói zsinaton kijelentették, hogy a birodalmi jog törvényszövegei válnak egyházi normává.
[4] A 7-18. század időszakában is jól elkülöníthető a „két jog” (kánonjog és római jog, királyi-állami jogrend, privilegiális normakultúra stb.), de az egyházi és állami alrendszereket, igazságszolgáltatási hagyományokat és vallási intézményrendszert fenntartó „közös” érdekek a jogérvényesülés aktuális szimbiózisához vezettek, amit mindkét fél érdekeinek érvényesülése miatt kellett természetes és szükséges módon elkülöníteni, szétválasztani.
[5] A frank államegyházi modell keretében az uralkodó egyházi vezetőket nevezett ki, míg az egyházi vezetők részt vettek a hatalomgyakorlásban és ez az összefonódás a frank egyházat hierarchikus szinten elszakította Rómától. Kis Pipin és Nagy Károly koronázása (751 és 800) után ebben megváltozott a helyzet, de az egyházi hivatalok hűbérbirtokként történő adományozása és elfogadása az egyháznak és az államnak is sok kárt okozott (a vallási célok megvalósulását is sok esetben hátráltatta).
[6] A vallási közösségek érdekérvényesítése a küldetésükben meghatározott célok elérésére irányul, ami gyakran állami közfeladatok ellátását jelenti, ezért az állami törvények és az egyház belső saját joga (egyházjog) között harmonikusan rendezett viszony keletkezik.