A tanulmány a Dictamen Civilis (HU ISSN 3003-969X) online folyóirat
kutatási tervében finanszírozott program keretében keletkezett
a folyóiratot fenntartó tanszék megrendelésére.

Maróti Gábor

„ahol a tér, az idő és a személyek átalakulása megy végbe”

Richard Schechner (1934*), „A performance” című tanulmánykötetének bemutatása és
 recepciós meghatározása

A szerző az általános művészetelmélet ma élő egyik legmeghatározóbb színháztudományi szakembere, egyetemi tanár, kutató. Számos korszakalkotó tanulmány mellett nevéhez fűződik a New York-i Egyetem  School of the Arts Performance Studies tanszékének megalapítása, amely közel fél évszázada kiindulópontjává vált a színházra irányuló és színházi jelenségből kiinduló technikai, pedagógiai és nem mellékesen gyógyító célzatú emberi együttműködések tudományos kutatásai számára. Elméleti tevékenysége megtermékenyítő módon egyesül művészi koncepcióival, amelyeket elsősorban világhírű rendezései során ismerhet meg a közönség.

A Dictamen Civilis Alapítvány kutatási keretében dinamizálódó, „Liturgikus rítuselmélet és vallástudomány” című 3 éves kutatás keretében sorra kerülő következő konferencia-előadás során ismertetett Schechner mű (A performance, /1989) eredeti címe: Essays on Performance Theory /1970-1976/; [Drama Book Specialists, New York, 1977., ford. Regős János (1984), Múzsák Kiadó 1989.] A kötet 1970-1976 között keletkezett hét tanulmányt tartalmaz: - Valós aktusok; A dráma, a cselekményváz, a színház és az előadás; A rítustól a színházig – és vissza; Kinezika és előadás; Bevezetés az előadás poétikájába; A szelektív figyelemkihagyás; Etológia és színház.

A tanulmányok lényegalkotó terminusa a rítus (szanszkrit szó, jelentése rend, szokás, azonosság), amely a különféle emberi és embert meghaladó tulajdonítások során alkalmazott hatásmechanizmusokban válik irányító és szervező elvvé (pl. erőszakos viselkedés helyettesítése; vö. „A rítustól a színházig”, vagy: tardicionális társadalmi formák és színházi gyakorlat mint a bizalom helyreállítása és felépítése, vö. Átváltozások) a valóság és a mimetikus eszköz transzofmációi és a hagyományos színházi megközelítések közötti viszonyértékelésekben.

A tanulmánykollekció (1970, 1973, 1975-76) rendező elve elsősorban nem a színház, hanem az ember és a transzcendens élmény (terápia), amely rendkívül mély és kiterjedt vallástudományi orientációs igénnyel lép az olvasók elé (például a kor legaktuálisabb antropokulturális kérdésfeltevéseivel közelíti meg a korai rituális formákat: miszticizmus, sámánizmus, messianizmus a nyitó tanulmány során); ugyanis a szerző természetfeletti érzéke és szaktudományos realitása konvergál valamennyi tanulmányban.

A drámatörténet és a színház koncentrikus megközelítésében világosan szervezett és tananyag-szerűen egyértelműsített, valamint tényszerűen sűrített módusokban közli a reneszánsz kortól napjainkig az írásbeliség és a dramatikus folyamatok közötti viszonyszimmetriákat, beleértve a szájhagyomány és a viselkedéselemeket koncentráló ritualitás módszertanait is (vö. Dráma, cselekményváz, a színház és az előadás című tanulmány), összefüggésbe helyezve a szerző sajátos kommunikációelméleteivel. Ebben a rituális gesztikulációt egyszerre tekinti eredménynek, kiindulópontnak és eszköznek: ezzel a szemlélettel sajátos „liturgikus” jelentésábrázolást közvetítve a kötettel érintkező szakemberek számára.

Ezen a ponton elkerülhetetlenné válik az elemzett mű recepciós meghatározása is. A drámafenomenológiával foglalkozó teoretikusok számára a tanulmányegyüttessel való ismerkedés ugyanolyan fontos, mint a vallástudományi szakemberek számára a vallásfenomenológiai nyílt és tárgyszerű szembenézés, amely a következő aktuális kérdést vetheti fel: a rituális megközelítés és módszeralkalmazás nélkül ma létezhet-e valláspedagógia és liturgiatudományi kutatás? Ugyanis nemcsak a nevelési helyzetekben kialakuló „szertartások” történeti, kommunikációs, antropológiai, tudományos és esztétikai keretében formálódnak ősi rítusasszociációk, hanem a közösségi lélektani terápiák és a vallási liturgiák esetében is felfedezhetőek azok a dramatikus alapfolyamatok, amelyeket a könyv szerzője az „időbeni közvetítések kódjaiként” kíván a formát a folyamattal összekötve („szépség-egyszerűsítés-mozdulat”) metodikus lehetőségeket felkínálva a módszeralkalamzási készlet elemeivé formálni.

Az olvasó figyelmébe ajánlom az „Etológia és színház” (1976) című tanulmány megállapítását: „Úgy látszik, hogy fajtánk agresszióval van megverve, de ez az agresszió különböző irányokba alakítható.” Az „egységes bioesztétikai háló” megismerése és kialakítása a társadalom számára már nem esztétikai kérdés, hanem a túlélés világos eszközeleme.