A tanulmány a győri Széchenyi Egyetemen működő Jog és Jogállam
Kutatócsoport tevékenységi keretében keletkezett.
Kutatásvezető és szakmai
lektor: Prof. Dr. Bencze Mátyás egyetemi tanár
Maróti Gábor
Jogállamisági tartalomérvényesülések 2.
A vallásszabadság érvényesülése a társadalmi keretben:
közfeladatot ellátó intézmények, vallási szervezetek
A 4/1993. (II. 12.) Alkotmánybírósági határozat (ABH 1993, 48, 56. értelmében, amennyiben az egyház „vagy a szülők” (vallási szempontból) elkötelezett iskolát hoznak létre, ugyanolyan mértékű állami támogatásra jogosultak, mint a többi intézmény. Az állami (közfeladatot) feladatot ellátó egyházi intézmények költségvetési forrásból történő finanszírozásának kulcsfogalma a szektorsemlegesség. A Lvt.[1] 19. § (1) értelmében az egyházi közfeladat ellátás részterületei: nevelési, oktatási, szociális és egészségügyi, sport, gyermek és ifjúságvédelmi szakterületen működő intézmények. A szabályozás időszakában a közfeladat ellátást végző intézmények az állami támogatás mellett kiegészítő normatívát is kaptak, ezért az egyházi intézmények ugyanerre a normatívára váltak jogosulttá a finanszírozás keretében.[2] A közfeladat ellátásra irányuló állami támogatásokat nem az intézmény kapja, hanem a fenntartó egyház, ezért lehetőség van arra, hogy a kapott össztámogatásból egy-egy intézményt preferenciaszempontok alapján sajátos módon finanszírozzon a fenntartó. Ez nem jelenthet joghátrányt egyetlen intézmény és az ellátott személyek (tanulók, betegek, hallgatók stb.) számára, de mivel az intézmények technikai, szervezeti fejlettségi szintje, műszaki felkészültsége eltér lehet, a támogatás preferencia alapú elosztása indokolt.[3] Vannak olyan vallási tevékenységek, amelyek nem képezik közfeladat tartalmát (pl. vallásoktatás, hitéleti felsőoktatás), de az állam elismeri a kulturális értéküket és a társadalmi szükségességüket, ezért átvállalja a feladatok finanszírozását.[4]
A vallási közösségek és az állam közötti kapcsolódásnak több elven működő rendszere van, amelyeket az állam és egyház közötti viszony modelljeinek tekintünk (államegyházi modell[5], radikális szeparációs modell[6], kapcsolódó modell[7], együttműködő elválasztás[8]); és a legszigorúbb elválasztási viszony keretében (pl. Franciaország) is maradéktalan lehetőséget biztosítanak a finanszírozással nem támogatott vallási tevékenységek végzésére az állami intézményekben (büntetés-végrehajtási intézetek, katonai létesítmények, kórházak). Ennek az állami magatartásnak az az oka, hogy lélektani, morális, fegyelmi és egyéb pozitív hatás mérhető a vallási tevékenységek végzésében érintett állami intézmények keretében foglalkoztatott és ellátott (fogvatartott) személyek életvitelében és magatartásában.
A Lvt. 3.§ alapján az egészségügyi és gyermekvédelmi intézményekben is kötelező a vallásgyakorlás lehetőségeinek biztosítása. („A lelkiismereti és vallásszabadság gyakorlását az oktatási, egészségügyi, szociális, család-, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményben ellátott, valamint a büntetés-végrehajtási intézetben fogva tartott számára egyéni és közösségi szinten is lehetővé kell tenni.”)[9] A kórházi működés esetén ezt a jogot a többi ellátott érdeke és a gyógyító tevékenység zavartalansága korlátozhatja. Az egyházi intézmény és az egészségügyi, szociális és egyéb intézmény vezetői közötti megállapodás keretében kell kialakítani a vallásgyakorlat viszonyait, amelyet az intézmény házirendje rögzít.[10]
A vallási közösségek közoktatásban vállalt közfeladataival kapcsolatban a 4/1993. (II. 12.) AB határozat[11] szerint az államot jogi kötelezettség terheli arra vonatkozóan, hogy egyházi iskolák létrejöttét biztosítsa igény esetén, azonban az állam nem köteles ilyen iskolákat alapítani. A lelkiismereti szabadság szavatolása érdekében azokon a helyeken, ahol csak vallási közösség által fenntartott közoktatási intézmény van, biztosítani kell a vallási és világnézeti szempontból semleges oktatási lehetőséget azok számára akik ezt igénylik.[12] A vallásilag elkötelezett intézmény tanrendjében és szelektációs elvében (tanerő és tanulók kiválasztása) alkalmazhatja az adott vallás értékkritériumat, valamint iskolafenntartóként vallásilag elkötelezett oktatást folytathat.[13]
A Lvt. alapján a vallási közösségek intézményfenntartó joga a felsőoktatásra is kiterjed. Ma a felsőoktatási intézmények 40 százaléka egyházi fenntartású (a hallgatói részvétel az országos létszám mindössze 6 százaléka). Ahhoz, hogy az ilyen felsőoktatási intézmények állami elismerést nyerjenek és a végzett hallgatók megfelelő joghatást kiváltó diplomát (és tudományos fokozatot) kapjanak, az egyházi felsőoktatási intézményeknek mindenben meg kell felelniük az állami akkreditációs és más szervezeti, tudományos feltételeknek.[14] A vallási közösségek által fenntartott felsőoktatási intézményekben a hitéleti tartalmú képzések mellett fenntartanak valamennyi tudományterületen és művészeti ágban elvégezhető szakokat is, amelyek az állami felsőoktatási intézmények kimeneti besorolásaival megegyező végbizonyítvánnyal rendelkeznek. Az ilyen szakokon az intézmény nem szelektálhat vallási vagy világnézeti alapon a hallgatók felvételénél, ugyanakkor megkövetelheti az oktatók elkötelezettségét. Az egyházi felsőoktatási intézmények tanárait az állami intézményekkel megegyező módon, egyetemi tanár esetében a köztársasági elnök, főiskolai tanár esetén a miniszterelnök nevezi ki.[15] A tanári kinevezések határozatait a személyek megnevezésével a Magyar Közlönyben hirdetik ki.
[1] 2011. évi CCVI. törvény a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról
[2] A kiegészítő normatívára azért volt szükség, mert a tényleges költségek fedezésére nem volt elegendő az alapnormatíva mértéke. A szabályozáskor még önkormányzati feladatként láttak el több olyan részfunkciót, ami ma állami feladatellátás keretében történik.
[3] A pedagógusok bértömege az osztálylétszámok függvényében változó terhet jelent egy-egy intézményben, azonban a konkrét ellátott terület létszámarányait sem a fenntartó, sem az állam nem képes sem befolyásolni, sem kiegyenlíteni.
[4] A katonai lelkipásztori szolgálat esetében ez azért történik, hogy az elkülönült katonai feladatteljesítés életformájának keretében is megvalósuljon a vallásszabadság (vallásgyakorlás) alapfeltétele.
[5] Leginkább vallási homogenitás esetén és történeti hagyományokkal megalapozott módon létrejövő viszony. Pl. Görögország, Egyesült Királyság, Dánia, Norvégia, Finnország és 2000-ig Svédország esetében. Az állam világnézeti semlegessége ebben a viszonyban sem kérdőjelezhető meg.
[6] Az első erre vonatkozó jogforrás Az USA alkotmányában található (1791. évi 1. kiegészítés, majd 1868. évi 14. kiegészítés), amelynek az a célja, hogy a vallásszabadság védelme érdekében egyetlen vallási közösség sem részesíthető támogatásban. Az alkotmányi tételből levezetett terminológia a „wall of separation” (’az elválasztás fala’) elv. (vö. Paczolay P., Állam és egyház viszonya az amerikai alkotmányban, in. Világosság, 1995/ 4, 53.) Emellett érdemes megjegyezni, hogy az USA adókedvezmények formájában ma nagymértékű támogatásban részesíti a vallási közösségeket, valamint az állami események alkalmával jellemző a vallási formák, fohászok, jelképek ábrázolása (pl. a hazafiság kifejeződése [„civic religion”] esetében). A francia szeparációs modell eredetileg nem a vallásszabadság védelmében jött létre, hanem az egyház magánszférába történő visszaszorítására irányult. Ez nem védő, hanem korlátozó szándékot feltételezett a 20. század elején.
[7] Az államegyházi viszony és a radikális elválasztás közötti átmenet, amelyben az állam az együttműködésre törekszik, miközben a „pozitív semlegesség” elvén hangsúlyozza a vallási közösségek közötti teljes egyenlőséget (nem köteleződik el egy felekezet javára). Ennek az együttműködési elvnek megfelelő országok: Németország, Ausztria, Svájc (német nyelvű kantonok). Csak az intézményes összefonódást tiltja az alkotmány államegyházi tilalma (vö. A., Hollerbach., Grundlagen des Staatskirchenrecht, in. Handbuch der Bundesrepublik Deutschland, § 138/89, 112.)
[8] A II. Vatikáni zsinat (1962-1965) után az egyház kérésére került sor az állam és egyház szétválasztására a „latin” nyelvi eredetű európai országokban (Portugália, Olaszország, Spanyolország). Ezt az állam és az egyház közötti megállapodások keretében tették lehetővé. A francia szeparációs modellhez képest ez nem korlátozó, hanem kétoldalú és együttműködési célú szétválasztást eredményez a felek között. Érdekes tény ezekben az államokban, hogy az elválasztás után is megmaradt az egyházi házasságkötés családjogi (polgári jogi) elismerése.
[9] 2011. évi CCVI. törvény a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról (2011. 12. 31.), 3. § (1)
[10] vö. 1997. évi CLIV. tv. az egészségügyről, 11. § (6)
[11] ABH 1993, 48.
[12] vö. 4/ 1993. (II. 12.) AB hat., ABH 1993, 48, 57.
[13] A vallási azonosulás kifejeződhet szimbólumokat tartalmazó jelképekben az intézmény épületein belül és azok külső felületein is.
[14] A Magyar Akkreditációs Bizottság a vallási közösségek által fenntartott felsőoktatási intézményekben indított hitéleti képzések esetén figyelembe veszi a speciális igényeket is. A hitéleti, hittudományi kimeneti céllal rendelkező képzések tartalmi szempontból nem vethetők akkreditációs vizsgálat alá; ez a fenntartó feladata, aki a rá vonatkozó egyházjogi szabályokat érvényesíti.
[15] Az állami felsőoktatási intézményekkel szemben annyi a különbség az egyházi felsőoktatási intézmények tanári kinevezésével kapcsolatban, hogy az állami intézmény egyetemi és főiskolai tanárainak felterjesztését az aktuálisan a felsőoktatásért felelős miniszter terjeszti elő, míg az egyházi fenntartású intézmények tanárai esetén a fenntartó az előterjesztő; azonban az érintett oktató pályázatának elbírálásakor ugyanaz a tudománymetriai vizsgálat történik a MAB részéről (publikációs indikációk, tudományos fokozatok, vezető oktatói tevékenység).