A tanulmány a győri Széchenyi Egyetemen működő Jog és Jogállam Kutatócsoport tevékenységi keretében keletkezett.
Kutatásvezető és szakmai lektor: Prof. Dr. Bencze Mátyás egyetemi tanár

Maróti Gábor

A társadalom vallási békéje, az állam területén tevékenykedő felekezetek közötti funkcionális és törvényes egyenjogúság

A modern állam világnézeti semlegességére és a vallási közösségek erkölcsi, anyagi és jogi támogatására vonatkozó igény nem egymással ellentétes értékszemléletet fejez ki, hanem azt, hogy az államegyházi modellel szemben, ahol jellemzően egyetlen felekezetre vonatkozó elköteleződés tapasztalható, az állam valamennyi vallási közösséget azonos módon ismer el; függetlenül attól, hogy az „egyház” fogalmi és jogi meghatározásánál minimumkritériumokat és történelmi beágyazottságot rögzít feltételként.[1]

Az állam alapvető érdeke a társadalmi viszonyok közötti kiegyensúlyozottság, amely értékfenntartó hagyományokat, nemzettudatot, történelemszemléletet, politikai elköteleződést, világnézetet és vallási kérdéseket egyaránt érint; ezért hasonlóan a közösségi civil szerveződésre vonatkozó egyenlőségi szemléletmódhoz, a társadalom vallási békéjének érdekében az állam lehetőség szerint egyenlő mértékben kívánja támogatni valamennyi erre jogilag alkalmas egyházat és vallási csoportot.[2] A magyar jogtörténetben erre több példát is találhatunk, de az állami egyházjog szempontjából legjellemzőbben ezt igazoló tény az, hogy a vatikáni nemzetközi megállapodást követően az állam valamennyi érintett egyházi közösséggel kialakította az azonos értékű keretegyezményt.[3]

A lelkiismereti szabadság magában foglalja a világnézet és vallás szabad megválasztásának a jogát, valamint azt is, hogy az állam sem hitelvi sem más alapon nem tesz értékkülönbséget a vallási közösségek és az általuk fenntartott intézmények között; beleértve azt is, hogy a hitelvi vitákban nem foglal állást és nem köteleződik el egyoldalúan egyik egyház mellett sem. A funkcionális és törvényes egyenjogúság feltétele a vallási csoportok tevékenységére vonatkozó kiegyenlített törvényi szabályozás, amely azonos közfeladatokhoz azonos mértékű és arányos támogatást nyújt.

Az állam és egyház kölcsönösen elismert szuverenitásához, valamint a felekezetek közötti egyenlőség funkcionális elismeréséhez szükséges feltétel az elválasztás és a koordináció összhangja. Az elválasztás kiindulópontja az értékközösségi elvből indul ki: ugyanaz (hasonló) cél vezeti mindkét társadalmi entitást (pl. közjó, egyéni érdek és ezek közössége); de nem teljesen azonosítható mindenben a kettő, tehát természetéből következően nem ugyanaz, hanem elkülönítendő intézmény. Mindkét fél kölcsönös érdeke az elválasztás konkretizálása mellett az együttműködés is, ugyanis az azonos vagy hasonló célok közérdekű elérése érdekében törvényes szabályozási keretben történő feladatellátásra van szükség. Funkcionálisan ez az azonos kimeneti értékű állami szabályozás teremti meg a felekezetek közötti egyenlőséget és a társadalom vallási békéjét.[4]

A vallási közösségek egyenjogúságának feltétele a közösség autonómiája. Az állam a saját törvényeivel szabályozza az egyházakhoz fűződő viszonyát és valamennyi vallási csoportra vonatkoztatja ezeket, vagy mindegyikkel megállapodást köt a részletkérdésekre vonatkozóan, azonban elismeri a vallási közösségek belső jogán alapuló önrendelkezési képesség igényjogosultságát. Az egyenjogúság tartalmi tényezőjeként az állam valamennyi egyház közfeladati tevékenységét egyenlő mértékben ismeri el erkölcsi szempontok szerint is és ennek megfelelően megkülönböztetett jelleggel veszi tudomásul a sacra externa és sacra interna kérdésekbe történő törvényben is korlátozott beavatkozási képességét.[5]

A „bevett egyház” elnevezés olyan kedvezményezett jogállást jelent, amelynek hátterében a történelmi múlt és az állam céljaival való azonos értékteremtő tevékenység elismerése fejeződik ki. Állami célok és érdekek megvalósításának szolgálatában tevékenykedő testületként az ilyen egyházi közösségek a magánjogi egyesületeknek minősített csoportokhoz képest jogi szempontból előnyösebb helyzetben vannak; azonban az állam a vallási közösségek hitelvi értékei között nem tesz törvényes alapú különbséget. Az állampolgároknak biztosított lelkiismereti szabadság keretében a semmilyen vallási közösséghez vagy egyesülethez sem tartozó (egyháztagságon kívüli) személyek ebből a világnézeti meggyőződésükből semmiféle hátrányt nem szenvedhetnek és semmilyen állampolgársághoz vagy személyhez fűződő jog érvényesülésének nem lehet feltétele a vallási közösséghez tartozás ténye.[6]

Az értékforrás és értékirányultság elve alapján az állam és az egyház között bizonyos alapvető szempontok alapján kölcsönös egység alakult ki a közös történelemben. Az állam elismeri, hogy az egyház erkölcsi és anyagi támogatása a saját küldetésének teljesítéséhez szükséges társadalmi (közös) értékek forrásaként indokolt és szükséges; ugyanakkor az alkotmányos elismerést megalapozó szemlélet kiindulópontja a közös értékirányultság (közjó, igazságosság, törvénytisztelet) elfogadása. Az egyház a saját meghatározásának keretében elismeri, hogy a társadalmi kohézió, a jóhiszeműség, az arányos és fenntartható fejlődés, a közrend, a nemzetközi és belső béke, valamint a szolidaritás és a tolerancia érvényesülése az állammal közös érdek. Ennek az értékközösségnek az érvényesítése valamennyi vallási közösség vállalt feladata. A világnézetileg semleges, alkotmányos jogállam az egyházak és vallások egyenjogúságát a lelkiismereti szabadság kötelező elvének figyelembe vételével valósítja meg, ami a társadalom vallásbékéjének a feltétele.[7]

A vallás és intézménye önmeghatározása[8] és tükröződése az egyes jogcsaládokban[9]; az egyház és állam elhatárolt működési kompetenciái

Megkülönböztetendő kategóriaként kell vizsgálni a vallást és az egyházat, azonban a két fogalom egymáshoz viszonyított témaközössége miatt bizonyos kölcsönös önfeltétel egyesíti őket, amennyiben a vallás nem lehet a jelenben aktuális egy közösség nélkül és az egyházi közösség vallás nélkül nem sorolható önazonos fogalmi kategóriába. A vallást megalapozó alaptétel a hit képzete. Általában a vallás alapításakor megismerhető tapasztalhatatlan, de remélt vagy vélt (vágyott) alaptartalom elérése, kapcsolódása érdekében szerveződő gondolatok, kijelentések, következtetések alkotják a vallás fogalomképleteit (ember, élet, halál, örök sors, természetfeletti legfőbb entitás, jó, rossz). A felismerni vélt metafizikai elvek „vallott” tartalmai viselkedési, követési dinamikát követel meg azoktól a személyektől, akik elkötelezetté váltak a vallás hittételei iránt. Ez a normatív viselkedés eredményezi a vallás önmeghatározását, amelyhez a vallási közösség története során intézmények kapcsolódnak: ez az intézményes és közösségi követési, kapcsolódásai szervezet az egyház.

Mivel a vallási tartalmat elkötelezetten követő személyek az intézményesült szervezeti egység keretében egy konkrét állam területén folytatják a tevékenységüket (ami a történelemben gyakorlatilag kivétel nélkül gazdasági és politikai folyamatokkal is összefüggött), természetes jelenség a vallási normaképletek és az államok közötti intézményes, filozófiai és jogi kapcsolat. A világnézetileg semleges alkotmányos jogállam részéről fenntartott, vallási közösségekhez kapcsolódó értékképzetek nem ellentétesek az állam által szavatolt lelkiismereti szabadsággal. Az állam abban a keretben, amit a vallási közösségekkel történő megállapodások jelentenek, nem az egyházi intézmény vezetőit (pl. püspökök, papok, egyéb elöljárók) támogatja, hanem azokat a polgárokat, akik vallási elköteleződésük révén az egyházi intézményrendszer közfeladat ellátásából kívánnak részesedni (kórházak, iskolák, felsőoktatási intézmények, katonai támaszpontok, vallási rendezvények, kulturális-művészeti események, kultuszhelyek, tudományos fórumok, zarándoklatok, identitás fenntartó hagyomány alapú alrendszerek).

A szolidáris együttműködés és a felelősségképzetek, valamint a normakövetési kultúra szabályozott elveinek az állammal történő értékközössége a kiinduló és létesítő oka az állam részéről az egyházakkal történő kapcsolattartásnak. A római-germán jogcsalád intézménytörténete során történelmi szükségszerűségként került kapcsolatba a kereszténységgel. A Római Birodalom felbomlásának időszakában, az azt követő népvándorlások és az európai államok megszilárdulásának időszakában a birodalmi területek lakossága döntő hányadban kereszténnyé vált.[10] A szellemi kultúrát folyamatosan kizárólagos mértékben reprezentáló és irányító vallási közösség saját joga és a territoriálisan képződő, római jogi hagyományokon[11] fejlődő állami (világi) jog jelentősen hosszú időre Európában gyakorlatilag egyesült.[12] Az egyház önmeghatározása a hierokratikus korszakban is autonómiára törekvő volt, azonban a császári hatalom befolyása (elsősorban keleten) nem tette lehetővé a különvált jogfejlődést. Nyugaton a meroving, majd karoling uralkodóknak nyújtott erkölcsi és szellemi segítség ellentételezéseként a császárok az „Eigenkirche” („saját egyház”) szemléletében olyan mértékű felelősséget és szándékegységet kívántak vállalni az egyház ügyeiért, ami kölcsönös hatalmi és egzisztenciális függéshez vezetett az állam és az egyház között. Ez a jogfejlődést is évszázadokra meghatározta.[13]

Az egyes jogrendszercsaládokban az állam és egyház egymáshoz való viszonyát a közös történelmi út határozza meg elsősorban, valamint egyes területeken forradalmi és ideológiai eszmék árnyalják a történelmi tudatot. A római-germán jogcsalád államaiban együttműködő módon elválasztott modell érvényesül, míg az angolszász országokban az erős kapcsolódás és államegyházi szervezet (pl. anglikán egyház) függő kapcsolatától az amerikai jogfejlődésre jellemző „elválasztás faláig” terjedő ideológiai szélsőségekkel találkozhatunk. Felekezettől függetlenül az egyházi önmeghatározás mindenféle jogi és ideológiai környezetben autonómia központú, ami azt jelenti, hogy saját (belső) jogrendjében kívánja érdekeinek többségét érvényesíteni.[14] Ezt az önrendelkezési igényt jogcsaládtól függően az egyes államok, vagy szeparált vagy együttműködő jelleggel (erkölcsi, anyagi, jogi támogatással, vagy passzív együttműködéssel) elfogadják.

Az állam és egyház működési kompetenciáinak elhatárolása a történelmi folyamatok és változások ismeretében elengedhetetlen feltétele az együttműködésnek. Az elválasztott és együttműködő viszony a vallási közösségek szabadságának a feltétele. A vallásszabadságból kiinduló alapelvekre épült állami szabályozás (állami egyházjog) gyakorlati kérdések megvilágítását is szükségessé teszi az elkülönült és gyakran összefüggő kompetenciák elhatárolásában. Az állam mint társadalmi entitás a demokratikus jogállamban politikafüggő struktúra, ugyanis a hatalmat (felhatalmazást) a közösség ideológiai és normatív szándékainak megfelelve kell gyakorolnia (nemcsak törvényesen); ezzel szemben az állammal együttműködő egyház legfeljebb ideológiai megközelítésben (társadalomfilozófiai értékközösség) vállalhatja a politikai elköteleződést, hatalmi eszközökkel nem! A működési kompetenciák ennek függvényében állandósulnak. Az egyház az állammal együttműködve részben közfeladat ellátásában vesz részt, másrészt a saját küldetésnyilatkozatában és jogrendjében (szabályzatában) meghatározott célokat szolgálja. Ezek a célok leggyakrabban összefüggenek, erősítik egymást és érvényesítésük alkalmával az egyház nem kívánja belőlük és általában a tevékenysége során kedvezményezettek köréből kizárni a vallási közösségen kívül vagy hitelvek nélkül élő polgárokat sem. Az alapjog érvényesülésének jogi feltételrendszerét az egyház számára az állam képes szavatolni, mivel erre társadalmi felhatalmazásra van szükség, ugyanakkor a vallási közösség tagjai az állam működési és jogi határain belül egyben az államnak is polgárai.