Ma, amikor hitről, hitre nevelésről beszélünk, sokszor úgy tekintünk erre a fogalomra, mint valami olyasmire, mint a hittanórákon megszokott meghatározásokra. A II. Vatikáni Zsinat a Gaudium et Spes[1] kezdetű pasztorális konstitúciójában indirekt módon beszél a hitről és a hitre nevelésről, amikor a hit és a kultúra kapcsolatát tárgyalja.[2] A valláspedagógia pedig, amikor e fogalmat tárgyalja, egy olyan belső folyamatra gondol, melynek csúcsán a hit aktusa áll, amely mintegy előmozdítja, meghatározza és erősíti a nevelés irányát.[3]

Ha a hitre nevelést úgy tekintjük, mint az ifjúság pasztorális egyik lehetséges meghatározását, nem mehetünk el szó nélkül amellett a tény mellett, hogy az ifjúság hitre nevelése ma a pluralizmus korszakában történik. Amikor a nevelésről beszélünk, a hittel kapcsolatos témákra úgy kell figyelnünk, hogy az emberi értékeket is szemünk előtt kell tartanunk. Ugyanakkor nem elégedhetünk meg azzal a pusztán antropocentrikus tendenciával, amely ma sokszor megfigyelhető a pasztorális gyakorlatban.

A hitre nevelés problémája természetesen az egész Egyházat érinti. A kérdés különlegesen sürgetővé válik egy olyan Európában, ahol a kereszténység átitatódott korunk konzumizmusával és nihilizmusával.

Fiatalnak lenni sokak számára egy konkrét évszámmal megjelölhető kort jelent. Sokan a 14-25 vagy maximum 30 éves korú nem teljesen érett személyiséget értik fiatalok alatt. Alapvetően két nagy csoportra szeretik felosztani a fiatalságot: serdülő fiatalok és felnőtt fiatalok. Az ifjú kor azonban nem pusztán évszámokkal jelölhető. Manapság egyre korábban kezdődik a gyermekek serdülő kora, viszont a kifejezett fiatal kor egészen sokáig kihúzódik és éppen ezért nehéz behatárolni egy-egy találkozó vagy rendezvény alkalmával, hogy kiket is szólítsunk meg „ifjúság” címszó alatt. Maga az „ifjúság”, leginkább egy folyamatként képzelhető el. Születik és meghal. Egy kicsit példája az emberi életnek, amit ugyancsak nem lehet meghatározni 70-80 évben. Éppen ezért amikor ifjúságról beszélünk, mindig konkrét helyzetből kell kiindulnunk. Itt és most, kik azok a fiatalok, akiket szeretnénk megszólítani.

1           A szekularizáció

Ahhoz, hogy egy fiatalt és úgy általában a fiatalokat meg tudjuk érteni, nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a társadalmat, amelyben benne élnek, és amelyet Európa szerte egyre jobban meghatároz a szekularizáció. Maga a szekularizáció szó nem annyira egy állandósult helyzetet jelöl, hanem sokkal inkább egy hosszú periódust, vagy inkább trendet a kultúrtörténetben. Ennek következtében a szekularizáció nem csupán néhány aspektusát jelenti a kultúrának, hanem egy egységes álláspont, amellyel a kultúra a vallásos magatartás irányába viseltet.

1.1         Meghatározás

Ebben az összefüggésben a szekularizáció számos problémát vet fel, úgy az evangelizáció, mint a fiatalok hitre nevelése területén. Amikor a szekularizációról beszélünk, szükséges azonban legalább három alapvető fogalmat megkülönböztetnünk:

·         profán világ szekularizációja

·         a szekularizáció, mint szekularizmus, vagyis pozitivista laicizálódás ideológiája, mely szerint a társadalom kizárólag tudományos és praktikus alapokra épül, kizárva ebből a metafizikai és vallásos alapokat. Ebből a szempontból a vallás nem más, mint a templom területére visszaszorított tevékenység

·         a szekularizáció, mint a kereszténység leredukálása az ember szolgálatára, mely szolgálat zárójelbe teszi az Istennel való teológiai kapcsolatot.

1.2          A szekularizáció hatásai

A nihilizmus és a totális szekularizmus krízise után, melyben szabályosan meghirdették „Isten halálát” (Nietzsche) a 70-es évektől kezdve megfigyelhető egyfajta elszakadás a kommunista ideológiától, mind gazdasági, mind szociokulturális szempontból. A szekularizáció az európai ember számára furcsa helyzetet teremtett, miközben egyre inkább telítettnek érzi magát, aközben egyre inkább elveszetté válik. Az ember, miközben anyagi értelemben mindene megvan, aközben egyre kevésbé érzi magát értékesnek emberi gyengeségei és a szabadsága miatt, mely nem tudja, mire való. Egyre nehezebben tud felelősséget vállalni és értelmet adni az emberi életnek. A szekularizáció így nemcsak az egyént viszi krízisbe, hanem kapcsolatai hálózatát is, mind családi, mind társadalmi szinten.

2           A mai ember hitének megközelítése

2.1         A mai ember hite, mint Ámen Isten Igéjére

A hit minden időben válasz az embert megszólító Istennek. Az Ó- és Újszövetség tanítása szerint Isten teremtő szavára adott válasz, Ámen, amellyel az ember nem csak Isten Igéjére felel, hanem Krisztusba veti bizalmát, Aki Isten megtestesült Igéje. Hinni Istenben annyi, mint Áment mondani Annak, Aki hűséges ígéreteihez és elég hatalmas ahhoz, hogy teljesítse is azokat. Az ember hite még ma is Isten Igéjéből és a keresztény Tradícióból táplálkozik, bármennyire is szekularizált kultúrája. A hit mögött az a vallási megtapasztalás áll, amelyből kiindulva az ember képesnek érzi magát Igen-t mondani Isten közelségére.

2.2         A hit egzisztenciális és doktrinális összetevői

A teológia világosan megkülönböztet két, alapvető és egymást kiegészítő összetevőjét a hit aktusának: ahogyan hiszünk (fides qua) és amit hiszünk (fides quæ). A teológusok, amikor a hit struktúrájáról beszélnek, e két összetevőt lényegi és egymástól elválaszthatatlan tényezőként tárgyalják. Ilyen módon a hit tárgyalása során nem csak tartalmi aspektusokat (doktrína) kell szemügyre vennünk, hanem az egzisztenciális magatartást is.

2.3         A mai ember útja a felnőtt hit felé

A hit nem pusztán vallásos elfogadása a hitigazságoknak, végképp nem érzelmi vagy akarati elköteleződésben kimerülő mozgalom. A mai ember hite egy folyamat, melyben a személy egyre inkább Isten tervéhez szabja tetteit, és így életének egészen új irányt talál. Amikor a hitről beszélünk, soha nem szabad szem elől tévesztenünk végső célját: a hitben való érettséget. A felnőtt hit vagy a hitbeli érettség az a cél, amely motiválja az embert, aki nyitott a hitben való növekedés horizontja felé. A hitben való érettségben az ember egy ideális állapotot tételez fel, mely felé vándorol, még akkor is, ha ezen a földön a maga teljességében ez nem elérhető.

3           A fiatalok vallási tapasztalata és hite, a fiatalok viszonya a hithez

A fiatalok számára meghatározóak a tapasztalatok, melyeket életük során szereznek. A vallásos megtapasztalás nem más, mint a Transzcendenssel való találkozások megélése. A fiatalok hite e megélt tapasztalatokon alapszik. Ha a hitükről és a hitre való nevelésükről kell elgondolkodnunk, akkor mindenekelőtt a vallásos tapasztalataikat kell szemügyre vennünk. Induljunk ki néhány alapvető életkérdéséből a fiataloknak, mely legtöbbször nem direkt módon nyilvánul meg, hanem leginkább vágyaikban fogalmazzák meg fejlődésük során.

3.1         Az apa hiányának problémája

Egy olyan korszak után, melyben az apának meghatározott helye volt a nyugati társadalmakban, a gazdasági forradalom magával hozott egyfajta törést az apai szereppel kapcsolatban a családban. A volt kommunista országokban az apa fokozatosan elveszítette kezdeményező és mester szerepét gyermekeik előtt, ezt a szerepet egyre inkább az állami párt vette át. Az eredmény: megfigyelhető egyfajta menekülés a fiúk részéről a felelősségvállalás elől. A fiatalok nem tudnak sokszor felnézni apáikra, akik képtelenek apaként viselkedni és felelősséget vállalni gyermekeikért. Az apa távolsága erősen érinti a családi légkört, amennyiben a családban a fiatalok nem érzik biztonságban magukat, és gyakran elveszítik bizalmukat az apjukban. Ez a bizalmatlanság furcsa szituációkat hoz magával, mert a fiatalok apjuk szerepét sokszor édesanyjuk jelenlétével próbálják helyettesíteni. Más esetekben észrevehető, hogy az apák gyakran anyaként viselkednek gyermekeikkel szemben, és éppen ezért felcserélhető a gyermek számára az anya és az apa, de ugyanakkor nem tanítják meg a fiatalokat a társadalmi élet alapvető szabályaira és a Transzcendenssel szembeni egészséges magatartásmódra. Megtapasztalva az elégtelenségét ennek a furcsa behelyettesítésnek a fiatalokban kielégítetlen marad nemcsak az apa utáni vágy, hanem az apától jövő nevelés igénye is. Ami az iskolai, egyetemi oktatást illeti, a fiatalok egyre fontosabbnak tartják professzoraikkal, nevelőikkel való kapcsolataikat. Tekintettel arra, hogy a pedagógiai pályán is egyre inkább megnyilvánul az elnőiesedés vagy maternalizáció, ez a tendencia magában hordja az apa szerep eltűnésének veszélyét a társadalomból.[4]

3.2          A fiataloknak törődésre és nevelésre van szükségük

Az apának a családban és a társadalomban lévő távolléte kettős irányú vágyat eredményez a fiatalokban: az apai gondoskodás utáni vágyat és a nevelés utáni vágyat. A nyugat-európai történelemben az apa fogalma mind a görög, mind a római mítoszok gyökereit magában rejti. Az apaság megköveteli a döntés és az azt követő felelősség felvállalását. Egy olyan társadalmat élünk, amelynek szükségszerűen afelé kell mutatni, hogy előbb-utóbb újból meg kell születnie az egészséges apa-képnek.

Meggyőződésünk, hogy az ifjúság pasztorálisnak az alapja a változás utáni vágy. A fiatalok változtatni akarnak az életükön, mert egyre növekvő törékenységben élik meg társadalmi életüket. Ez a törékenység az individualizmus a városiasodás és a család furcsa fejlődéséből ered. A család egyrészről túlértékelt, mint vágyott élettér, ugyanakkor egyre kizáróbbá és szétesőbbé válik. A nevelés utáni vágy egy olyan alapvetően emberi folyamatot jelent, amelyben a fiatalok tudatára ébrednek saját méltóságuknak, a jövőre való szabadságnak, amely reménnyel teli, továbbá azzal a lehetőséggel, hogy főszereplői lehetnek mind egyéni, mind közösségi álmaiknak. Ezért a fiatalok nevelése a következő kulcsszavakat foglalja magába: „befogadni”, „elfogadni”, „elérni”, „párbeszédet folytatni” és „küldöttként indulni”. A nevelés válasz azokra a vágyakra, amelyek a fiatalok szívében élnek.

3.3         A nyelvezet problémája

A fiatalok kommunikációját tekintve két tényező játszik fő szerepet: egyrészt a valamilyen közösséghez való tartozás vágya, melyben lehetséges a kölcsönös párbeszéd, másrészt pedig az a félelem, hogy névtelenné válnak, és ezért menekülnek a közösségi élettől. Ez az ellentmondásosnak tűnő magatartás bonyolult nyelvezetet eredményez életükben, mely paradox módon legtöbbször egyszerű szavakban nyilvánul meg és soha nem fejezik ki teljesen a megélt életüket. A fiatalok azonban nem csak szavaikkal beszélnek, hanem öltözködésükkel, magatartásukkal, testükkel, mozgásukkal és zenehallgatásuk, stb. nyelvezetével is. Éppen ezért a jeleknek óriási szerepe van az életükben, tulajdonképpen azt lehetne mondani, a fiatalok nyelvezete jelbeszéd.

Egy másik speciális eleme beszédjüknek a csend. Ennek a csendnek nagyon pontos okai vannak: egyrészt a megélt valóság elmondásának lehetetlensége, másrészt a vágy, hogy erről a nehézségről jó lenne megszólalni és beszélni. A csendben kiáltás a fiatalok részéről, hogy a felnőttek megszólítsák őket jól feltett kérdésekkel és hiteles, meggyőző tanúságtétellel.

3.4         A szubjektivizálódás problémája

A vágyak és ezek elmondhatatlansága oda vezetik a fiatalokat, hogy hitüket egyre szubjektívebb módon élik meg, pl. a végső dolgok és a halál tényének megtapasztalása során, vagy éppen a családi konfliktusok idején, tragédiák megélésében, vagy a barátság és a szerelem nehéz keresztútján, vagy éppen a közösségi életben szerzett egyéb tapasztalatok és kudarcok során.  Ebben a szubjektivizálódott hitben nehéz úgy látni magukat, mint a teremtő Isten munkatársait, vagy úgy látni Istent, mint a Szeretet megtestesülését, Aki meghatározó a szeretetben való önelajándékozásban. Sok fiatal számára a természet vagy éppen a kicsi világ, amelyben benne él, találkozási hellyé válhat az Istennel, ám ez az istenkép sokszor magán viseli a megtapasztalt kudarcok sebeit, ezért alakításra, nevelésre szorul.

3.5         A szubjektivizálódás következményei

a)      Individualizmus

Az individualizmus, mint sokszor nagyon intenzíven megjelenő tulajdonság a fiatalok körében, magában rejt egyfajta ingadozást a vallási hovatartozás területén is. Úgy nyilvánul meg a fiatalok életében, hogy ha csalódás éri őket a megélt vallásosságban, akkor könnyen váltanak egy újabb vallásra. Ugyanakkor az áldozatkészség hiánya is rabul ejti őket és így „nem éri meg” Jézus javaslatát életprogramjukká tenni „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem.” vö. (Mt 16,24). A vallási megtapasztalás és a vallásosság, így nem egy egész életre szóló döntés lesz, hanem inkább a nagy áruházak vagy gyorséttermek lehetőségéhez hasonló „a la carte” választás, melynek mozgatórugója nem annyira a személyes Isten megtalálása lesz, hanem találni valami olyasmit, ami örömöt és boldogságot okoz.

b)      A test központi szerepe

Az individualizmus eredménye, mely ugyancsak nagy hatással van a fiatalok vallási tapasztalatára: testük központi szerepe. Ennek eredménye, hogy a vallási dimenziójuk elsősorban emocionális jellegűek, nem pedig hitből fakadóak. A test központúsága hamis képet alkot az Istenről, akiben nem annyira egy személyes „Te” bontakozik ki, hanem egy olyan kötődés valakihez, melyben túlértékelődik az egészség, a fiatalság, a szépség és a szexualitás. Ebben a „vallásosságban” rengeteg csalódást élnek meg a fiatalok elképzelt istenükkel szemben.

c)      Az Isten és az ember közötti különbség tagadása

A személyes Isten távolsága vagy jelenlétének hiánya gyakran panteizmushoz vagy szinkretizmushoz vezet és ennek következtében a Transzcendens teljes elutasításához. Az Isten és az ember közötti különbség tagadása fölöslegessé tesz minden történelmi vallásos magatartást.

d)     A tradicionalizmus

Látszólag messze van a fiatalok világától, azonban egyike a leggyakoribb formának, amellyel a fiatalok kifejezik szubjektivizált vallásosságukat. A fiatalok, akik hűségesek a vallási tradíciókhoz, sokszor nem képesek integrálni vallási meggyőződésüket életükkel. Eredmény: egy törés a hétköznapi életük és a vallási gyakorlatok között, melyben nem találkoznak az élő Istennel, csak a tradícióikkal, melyek gyakran ellent mondanak a valóságnak.

4           A fiatalok hitre nevelése Isten-tapasztalatuk alapján

4.1         A fiatalok Isten-tapasztalata

Mindezek a problémák nem jelentik azt, hogy a fiatalokban nem él ott az Istennel való találkozás vágya. Ez a vágy azonban túlmutat önmagán, és segítségért kiált, nem csak a szülők részéről, de maga Isten részéről is. A fiatalok hitéletének két alapvető kérdése: milyen kép él a fiatalokban Istenről, s mik azok a magatartások, melyekben a fiatalok megélik Istennel való találkozásukat.

4.2         A fiatalok Isten-képe

Bár sokféle Isten-kép élhet egy fiatalban, kilenc különböző típusba lehet sorolni az elképzeléseket amit a fiatalok általában kialakítanak magukban Istenről:

·         szubjektív kép, mely benne él a fiatalban és ez legtöbbször a társadalom szubjektivizálódásának következménye

·         Isten-kép, melyben a fiatal szeretné szabadnak érezni magát az intézményektől az Egyháztól

·         Isten filozófiai képére alapszik, és Istenben inkább, mint felsőbb Erőben hisz

·         megközelíthetetlen Isten-kép, mely sokszor a Szentírásra hivatkozik és úgy éli meg Istent a fiatal, mint a megközelíthetetlen és a megismerhetetlen jelenlétét

·         Istennek, mint Teremtőnek és Barátnak az elképzelése, ahol Isten a biztonság utáni vágy beteljesítője

·         apa-anya Isten-kép, mely világosan beszél a fiatalok vágyairól, melyeket szüleik felé éreznek

·         tradicionális Isten-kép, Aki a liturgiában, a kultuszban és az emberek karitatív tevékenységében nyilatkozik meg

·         a bíró Isten-kép, Akitől félni kell

·         Isten, aki Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta magát az embernek

4.3         A fiatalok magatartása a megtapasztalt Istenükkel szemben

A különböző Isten-elképzelések különböző magatartásformákat váltanak ki a fiatalokból. Ezeket a következőképpen lehetne csoportosítani.

·         a kétségekben megnyilvánuló magatartás („Istent sokszor csak sejtjük, elrejtőzik és csöndben van.”)

·         a visszautasító magatartás („Hogyan engedheti meg Isten a rosszat és az ártatlanok szenvedését?”)

·         Istenkeresés magatartása („Nem nyugodhatok addig, amíg meg nem találom.”)

·         a tökéletes önátadás („Rábízom magamat az Istenre”)

4.4         Két következmény a fiatalok hitére vonatkozóan

A fiatalok keveset mondanak az igazságról, de sokkal inkább beszélnek arról, amit szeretnek, ami nekik jó érzés. Ebből kiindulva az alapvető kérdés így hangzik:

Vajon létezik-e olyan módszer, amely által hatékonyan sikerül foglalkozni fiatalokkal minden helyzetben? Ha létezik, hogyan lehetséges a konkrétumokból kiindulva megtalálnunk az ifjúsággal való foglalkozásnak a kulcsát vagy térképét?

5           A fiatalok hitre nevelésének kritériumai

Nem célunk most a fiatalok helyzetének értékelése, ezt minden plébánián szükséges megtenni a katekétáknak és a katekézisért felelős plébánosoknak, lelkipásztoroknak. Talán annyit mondhatunk ezzel kapcsolatban, hogy abból a szempontból kell analizálni a fiatalok helyzetét, amivel el tudjuk őket segíteni az elköteleződésre a jelenlegi kultúrában. Úgy is össze lehetne foglalni, hogy a „láss-ítélj-cselekedj” logikájával a konkrét helyzetből kiindulva kell eljutnunk az ifjúsági katekézisig, amelyre sokszor csak vágyódunk.

Az eddig leírtak alapján úgy tűnik, két világosan elkülöníthető kritériumát tudjuk megjelölni a fiatalok hitre nevelésének. Az első nagy vágy az eltűnt, vagy nem létező édesapa utáni vágy a fiatalokban, amelynek következtében Istennek, mint a „Jó Édesapának” közelségét szeretnék megtapasztalni. A Bibliával történő katekézis során nagyon hamar felfedezhetjük, hogy az „Abba”, „Édesapa” kép a maga leggyönyörűbb teológiai mélységében az Inkarnáció misztériumában bontakozik ki. Így hát az első hit kritériumot az Inkarnáció kritériumában tudjuk megjelölni.

A második hit kritérium szorosan az elsőből fakad, hiszen Isten, mint igazi édesapa, egyúttal a nevelés igényével jelenik meg a fiatal előtt, aki kimondva vagy kimondatlanul maga is vágyódik arra, hogy nevelődjön, azaz napról napra növekedjen a hitben. Így tehát az inkarnáció és a nevelés kritériumai, mint alapvető hit-kritériumok jelennek meg a fiatalok katekézisében. E két kritériumot a Biblia szempontjából és a pasztorális gyakorlat szempontjából kell megvizsgálnunk.

5.1         Az Inkarnáció kritériuma

Mit jelent az Inkarnáció kritériuma? Amikor az Inkarnációról beszélünk, akkor mindenekelőtt arra a kinyilatkoztatásra gondolunk, melynek középpontjában a Názáreti Jézus személye áll, Aki egy konkrét időpontjában és helyén a történelemnek belépett üdvösségünk történetébe. Jézus az emberiség történelmébe az Inkarnáció misztériumával lépett be, mely misztérium viszonyítási pontjává válik minden keresztény ember hitének így a fiatalokénak is. Így az Inkarnáció eseménye nemcsak a Bibliának, hanem a fiatalok hitének is alapvető kritériuma. Az Ószövetségben hosszú időn keresztül az Inkarnáció eseményének előkészítésével találkozunk, és noha az Ószövetségben nem beszélhetünk keresztény értelemben az Inkarnáció eseményéről, mégis az egész Ószövetség tulajdonképpen ennek az eseménynek az előkészítése. Átvitt értelemben Isten Igéjének megtestesülése fölfedezhető Izrael történetében (MTörv 6,4-9; MTörv 26,5-10); aztán az Isten Igéje hatékonyságában (Iz 55,10-11); aztán a Bölcsesség megszemélyesítésében (Bölcs 9,1-6); és természetesen egyértelműen és a szó szoros értelmében az Újszövetségben (Jn 1,14).

5.2         A nevelés és a nevelés utáni vágy kritériuma

A másik kritérium a nevelés kritériuma, amely Isten pedagógiájában nyilvánul meg a Bibliában. Isten hitre neveli az Ő népét (MTörv 32,7-11), mely nevelés egyszeriben személyes és közösségi. Isten nevelése tervszerű és szabaddá tesz. Tervszerű, mert fokozatosság figyelhető meg a választott néppel szembeni isteni nevelő tevékenységben. Isten mindig tudatában van annak, hogy mely pontról kell elindulni választott népével szemben, hogy nevelni tudja őket. (Kiválaszt egy embert, több embert, családokat, néppé formálja őket és felkészíti a Megváltás eseményére.) Szabaddá tesz, mert végső célja a megváltás a bűntől.

Hosszasan lehetne még gondolkodni Jézus pedagógiájáról, mely megnyilvánul például a szamaritánus asszonnyal szemben a kútnál, az emmauszi tanítványokkal való beszélgetéskor, vagy a tanítványok meghívásában és hitre nevelésében, vagy éppen a krízishelyzetekben, mint például a mai Evangéliumban, a vihar lecsendesítésében.

Amikor tehát a fiatalok hitre nevelésének kihívására kell válaszolnunk a mai társadalmunkban, olyan istenképet kell közvetítenünk feléjük, amelynek köszönhetően rátalálnak egyrészt arra az Istenre, aki mint „jó édesapa”, közelségének megtapasztalásában bizalommal és reménnyel tölti el ifjainkat, másrészt pedig, mint „jó nevelő”, választ ad arra az égető vágyra, amellyel a fiatal Isten hitében szeretne érett felnőtt személyiséggé növekedni.

6           A fiatalok hitre nevelése a Bibliával

Ma, amikor a fiatalok hitre neveléséről beszélünk, akkor tulajdonképpen nem másra gondolunk, mint a fiatalok katekézisére. A valláspedagógia, amikor a hitre nevelésről beszél, egy olyan belső folyamatra gondol, melynek csúcsán a hit aktusa áll, és amely belső folyamat minden erejével megjeleníti és elősegíti mindazt, amit a nevelés készít elő. A hitre nevelés olyan probléma, mely az egész Egyház ügye szerte a világon. A hitre nevelés kérdése egyre sürgetőbb Európában, ahol a kereszténység úgy tűnik, mintha visszahúzódna korunk konzumizmusa és nihilizmusa miatt. A volt kommunista országokban a szekularizáció egyaránt eredményezett egyfajta eltávolodást az Egyháztól és az ember konkrét problémáitól. Sokan vannak, akik elhagyva vagy elveszítve tradicionális vallásosságukat, új közösséget keresnek, melyben azt hiszik, biztonságos választ kaphatnak életük alapvető kérdéseire. Ebben a helyzetben a legsérülékenyebbek kétségkívül a fiatalok, akik biztonságot keresve saját életükben segítségért kiáltanak és gyakran, mivel nem találnak hiteles embereket, elmennek anélkül, hogy valami válaszra találnának, jóllehet sokan közülük szívesen veszik kezükbe a Bibliát, amiről azonban szinte semmit sem tudnak. Kezébe adni a fiataloknak a Szentírást így nem pusztán feladattá, hanem kötelességünkké vált, és ez a kötelesség egyúttal egyik legnagyobb kihívása a fiatalok hitre nevelésének.

Ifjúsági katekézisünk a Bibliával tulajdonképpen két tapasztalatból indul el. A fiatalok két dolog után vágyódnak leginkább, amikor részt szeretnének venni az Egyház katekézisében: egyrészt a kérdéseikre kapott adekvát válaszra, melynek segítségével fölfedezik és megérezik Isten közelségét; másrészt pedig arra a tapasztalatra, hogy maga Isten képes és hajlandó nevelni őket.

6.1         A Bibliával történő ifjúsági katekézis célja

Ahhoz, hogy a fiatalok katekézise hatékony legyen a Szentírással, mindig konkrét szituációból kell tudni kiindulnunk, pontosan meg kell jelölnünk a hitre nevelés kritériumait a Bibliával, és így jutunk el egy konkrét javaslathoz. Tekintettel arra, hogy ez a módszer nem nagyon ismert nálunk, szükségesnek tartom elmondani a következőket. A Bibliával történő ifjúsági katekézis végső célja nem más, mint elsegíteni a fiatalokat a hittapasztalatra a Biblia használatával a plébánia közösségi életben. Ennek a végső célnak az elérése három lépésben válik lehetővé:

·         a fiatalok helyzetének feltérképezése

·         a hit kritériológiájának meghatározása

·         maga a konkrét megvalósulás

6.2         A Bibliával történő ifjúsági katekézis konkrét megvalósulása

Ha a fiatalok szempontjából szeretnénk Jézus pedagógiáját figyelembe venni, akkor különleges üzenete van Jézus és az Atya viszonyának. Az Atyáról adott kinyilatkoztatása Jézusnak olyan személyes közelségbe hozza a fiataloknak az Atyát, amely közelségben bizalommal tudnak fordulni kérdéseikkel Istenhez, és egyúttal átélik a nevelésnek a boldog biztonságérzetét is. Ez adja az alapját annak a Bibliával történő ifjúsági katekézis modellnek, amely a Szentírás imádságos olvasásának módszerére, a lectio divinára épül. Ez az imádságos olvasás öt mozzanatban valósul meg:

·         a lectioban (ami a Szentírás olvasása és az alapvető exegetikai szempontok figyelembevétele);

·         a medtiatioban (ami az elmélyülés);

·         a contemplatioban (ami nem más, mint klasszikus értelemben vett elmélkedés);

·         a collatioban (ahol gyakorlati teendőkre váltjuk a hallott és átelmélkedett Isten Igéjé)t;

·         illetve az oratioban (ami nemcsak a szövegre adott imádságos válasz, hanem már magában foglalja a gyakorlati életben való megvalósítást is).[5]

Az egyes találkozások tulajdonképpen mindig meghatározott rend szerint történnek, és a kezdő imádságtól a záró imádságig tartanak:

·         Kezdő imádság, melyben segítségül hívják a Szentlélek Úristent. Ez lehet ének, fontos, hogy a csoport vezetője vezesse.

·         Első találkozás a szöveggel, mely egy általános képet ad a választott szentírási szakaszról, és különösen is odafigyel a szöveg struktúrájára, a személyekre és az üzenetre.

·         Az elmélyülés és az elmélkedés mozzanatában, a fiatal családi, egyéni, közösségi élete szempontjából vesszük figyelembe és gondoljuk végig a kiválasztott szentírási részt

·         És végül a harmadik, melyben már a fiatalt meghívjuk konkrét kérdésekre és válaszokra hétköznapi életével kapcsolatban és elsegítjük ahhoz, hogy az Isten Igéje szerint tudja alakítani az életét.

·         A találkozás imádsággal zárul, melyben bátorítjuk a fiatalokat a Zsoltárok könyvének használatával (a témának megfelelő zsoltárt választva) reflektálni az elolvasott szentírási szakaszra és így a Szentírás szava a saját szavaivá, élete megfogalmazásává válik.[6]

A fent említett módszer természetesen csak egy a sok közül, és természetesen bővebb kifejtésre volna szükség ahhoz, hogy hatékonyan bevonhatók legyenek általa korunk fiataljai, akik egyértelmű jelét adják nap mint nap annak, hogy mennyire vágyódnak a Krisztussal való találkozás és a hit után. Ugyanakkor azonban választ ad arra a kérdésre, hogy igenis maga a Szentírás kínálja fel önmagában és hatékonyan azt a módszert, melynek segítségével a következő évek, évtizedek generációit ráébreszthetjük hitünk gazdagságára és életünk végső céljára, az Istenhez növekedő életre.

[1] Vö. Concilium Oecumenicum Vaticanum II, Costitutio pastoralis de Ecclesia in mundo huius temporis Gaudium et spes, 7 dec. 1965, in AAS 58 (1966) 15, 1025-1115.

[2] Vö. GS nn. 57-62.

[3] Vö. E. Alberich, Educazione della fede, in J. Gevaert (Ed.), Dizionario di catechetica, Leumann (To), Elle Di Ci, 1987, 235.

[4] Vö. M. Kopp – Á. Skrabski,  A magyar lelkiállapot alakulása a rendszerváltás óta, in «Távlatok», (2005) 2, 202-209 és M. Pollo, Padre in crisi, padre assente, in «Note di Pastorale Giovanile», 37 (2003) 5, 14.

[5] Vö.G. ZEVINI, La lectio divina nella comunità cristiana, Editrice Queriniana, Brescia, 2001. 53-69.