Contactus Nominalis

időszakosan megjelenő

online tudományos folyóirat

Üzemeltető:

Contactus Nominalis tudományos folyóirat

Főszerkesztő:

Dr. Palotay Alfréd

Kapcsolat: [email protected]

HU ISSN 3003 - 9819

2025/ I - BJHF Kutatási program

A tanulmány a Brenner János Hittudományi Főiskola

kutatási szervezetében működő kutatási program keretében jött létre.

Kutatásvezető: Maróti Gábor főiskolai tanár

Juhász Gergely

A Márk evangélium kezdősora és a Teremtés történet kapcsolata

Bonum initium est dimidium facti – a jó kezdet már az elvégzett munka fele, tartja a latin mondás. Íróember tisztában van azzal, milyen nehéz megfelelő kezdő mondatot találni, olyat, amely arra készteti olvasóját, hogy ne letegye, hanem továbbolvassa a művet. Ebben a tanulmányban a Márk evangélium incipitjének a Teremtés könyvére való utalását vizsgálom, hogy rávilágítsak arra: a szent szerző pont ilyen sorral kezdi művét, még ha a modern olvasó esetleg el is sikkad felette.

A mai biblikus tudomány egyetért abban, hogy a legkorábbi evangélium az, amelyet Szent Márk neve alatt őrzött meg számunkra a Szentírás. A hagyomány a szerzőt Péter (1 Pét 5,13) és Pál (Filem 1,24; Kol 4,10; 2 Tim 4,11) Márk nevű munkatársával azonosítja, akit az Apostolok Cselekedetei a János Márk néven (is) emleget és Barnabás unokaöccsének tart (12,12.25; 13,5.13; 15,37.39).[1] Bár manapság az exegéták egy jó része megkérdőjelezi ezt a hagyományt,[2] igazából nem szól semmilyen nyomós érv ez ellen az azonosítással szemben.[3] Ellenben a hagyomány korai és egybehangzó volta, valamint a kéziratok egyöntetű gyakorlata,[4] továbbá az evangélium belső tanúbizonysága jelentős érvek a hagyomány megbízhatósága mellett. Ha Márk valóban Pál, majd később Péter kísérőtársa[5] volt, esetleg Péternek egyenesen tolmácsa (ahogy Papias szavai engednek következtetni Kr.u. 110 tájáról),[6] vagy legalábbis nagyon közeli munkatársa az evangélium hirdetésében,[7] akkor a Márk evangéliumban Jézust Péter szemével látjuk és halljuk, amint Palesztina útjain követi Mesterét,[8] az ő visszaemlékezéseit olvassuk, amit Márk annyiszor hallott, hogy már kívülről megtanult, és lejegyzett az utókor számára.[9] Így az is könnyebben érthető, hogy honnét ismerhet az elbeszélt eseményeknél személyesen nem jelenlevő szerző olyan apró részleteket, amelyeket csak szemtanúk ismerhettek,[10] s az evangélium péteri eredete arra is magyarázatot ad, hogy miért használta fel Máté is és Lukács is a saját evangéliuma megírásához,[11] illetve hogy miért pont a Márk evangélium az, amely az apostolok, és közöttük különösen Péter esendő voltát a lehető legkendőzetlenebb, legőszintébb módon mutatja be valamennyi evangélium közül.[12]

Ha az elbeszélés nagy része, akár megfogalmazásában is, valóban magától Pétertől származik, kevés kétség forog fenn azzal kapcsolatban, hogy az evangélium kezdőmondatát Márk fogalmazta meg.[13] Az ókori gyakorlat szerint (melyet a hivatalos vatikáni dokumentumok mind a mai napig követnek), a művek kezdő szavai gyakorta egyben azok címéül is szolgáltak; a Tóra könyveire például azok kezdőszavaival hivatkoznak a zsidók. Az ókori művekben a kezdő sorok tehát (pl. Arma virumque cano, Μῆνιν ἄει δὲ θεά, In-nin-me-ḫuš-a, הֲבֵל הֲבָלִים אָמַר קֹהֶלֶת), akárcsak a modern művek címei, több kommunikációs célt is szolgáltak: a mondanivaló bevezetése mellett, szövegezésükben a téma vagy történet körülményeinek beazonosítása, a tartalom összefoglalása, a stílus, műfaj, üzenettípus stb. megjelölése, jó hangzás, tömörség, figyelemfelkeltés („reklám”), beazonosíthatóság, megjegyezhetőség (hivatkozhatóság) és intertextualitás is fontos szerepet játsz(hat)ott.[14]

Ennek fényében vizsgájuk meg a Márk evangélium kezdő sorát: Ἀρχὴ τοῦ εὐαγγελίου Ἰησοῦ Χριστοῦ υἱοῦ θεοῦ,[15] (szó szerint: „Kezdete Jézus Krisztus, Isten fia örömhírének”)![16] A vers nem tartalmaz igei állítmányt, mindössze hat egymás mellé helyezett főnévből áll, melyből az első áll nominatviusban, és alkotja a hiányos mondat állítmányát, míg a többi mind egyesszám birtokokos esetben áll, s valamelyik másik főnevet módosítja. Ez a névszói mondat talán sok mai ember számára semmivel sem több, mint a középkori szentírásmásolók rubrikái, amivel az egyes szentírási könyvek és az azokhoz tartozó prológusok kezdetét és végét jelölik.

Pedig Márk kezdete: kezdő sorának kezdő szava, az ἀρχή (kezdet) főnév funkciója összehasonlíthatatlanul több, mint egy puszta incipit. A Márk által megcélzott római, elsősorban pogányokból kialakult keresztény közösség, ahogyan az az evangéliumból is és Pálnak ugyanahhoz a közösséghez írt leveléből is kiderül, jól ismerte az Ószövetség görög fordítását, a Septuagintát,[17] így aligha valószínű, hogy elsiklott volna afölött a tény fölött, hogy Márk kezdőszava megegyezik a Teremtés könyvének (szemantikailag) első (önálló referenssel bíró) szavával: ἐν ἀρχῇ ἐποίησεν ὁ θεὸς… kezdetben teremtette Isten…, azzal a szóval, aminek héber eredetije (בְּרֵאשִׁית) a Teremtés könyvének megjelölésére szolgál a Héber Bibliában.[18] Ez bizonyára nem véletlen, a Teremtés könyvére való utalás az első fejezetben ugyanis újra és újra előbukkan: Keresztelő János a megtérés keresztségét hirdeti a bűnök bocsánatára (Mk 1,4), amire Ádám és Éva bűnbeesése miatt szorul rá az ember (Ter 3), Jézus megkeresztelésekor a Szentlélek mint galamb száll a vízből feljövő Jézusra (Mk 1,10), ami nemcsak Noé apadó vizek fölé kieresztett galambját (Ter 8,8-12) idézi, aki majd az emberiség rendeződő Istenkapcsolatának és a megkötendő szövetségnek az előhírnöke (Ter 9,9-17 vö. Ter 15,9.18), de a teremtés kezdetekor a vizek fölött lebegő Lelket is (Ter 1,3). És ahogyan a teremtéskor a szavával teremtő Isten megszólítja és megáldja a saját képére és hasonlatosságára alkotott embert (Ter 1,27-30), úgy itt a Mennyei Atya szava hallatszik, amelyben saját, szeretett fiának szólítja Jézust (Mk 1,11), mintegy megerősítve a titulust, amelyet az evangélista adott a mű címeként szolgáló első sorában. A vadállatokkal a pusztában békében böjtölő Jézus képe (Mk 1,13) a paradicsomi állapotot idézi, ahol az első ember(pár) teljes harmóniában élt az állatokkal.[19] Ám a kígyó által megkísértett Ádám és Éva engedetlenségének ellentéteként (Ter 3), Jézus engedelmes marad Isten akaratához: ellenáll a kísértőnek és nem eszik (Mk 1,13). A Mk 1,9-ben Jézus otthonát otthagyva a Jordánhoz megy megkeresztelkedni, majd az 1,12 szerint először a pusztába veti Jézust a Lélek, majd elmegy Galileába (1,14), ahogyan Ábr(ah)ám követi az Úr útmutatását, és átkelve a Jordánon megy Úr városából a Szentföldre, mely területeket a pusztaság választ el egymástól (Ter 11-12). Az értő római keresztény olvasó számára a valaha Pált kísérő Márk ezzel azt a páli topost idézi fel, amelyet Pál a hozzájuk intézett levélben is említ, és amely szerint Jézus Krisztus evangéliuma egy új teremtés kezdete, mert ő az új, második Ádám, aki legyőzte az első Ádám által e világba behatoló bűn és halál hatalmát (Róm 5-6; vö. 1 Kor 15,22.45), és akinek ebben a halált legyőző halálában a hívő is részesedik, még pedig pont a keresztség által, amiben őt is a keresztvízben való alámerüléskor eltölti a Lélek, és ő is fogadott fiává lesz az Atyának. S ekkor, a keresztségben már a bűnnek meghalt fiú szólítja Abbának, Atyjának Istent a kísértés és a szenvedés órájában (Róm 8,15-18, vö. Gal 4,6), ahogyan Jézus is majd a Márk evangélium végén ezzel az arám kifejezéssel fordul halála előtt Istenhez (Mk 14,36). Így lesz már a kezdősor kezdőszava: a „kezdet”, az egész evangélium összefoglalója a Márk szerinti evangélium kezdetén.

Hogy ez a párhuzam a Teremtés könyvével, illetve az arra való utalás nem csupán a mi beleolvasásunk, hanem az evangélium írójával kortárs olvasó számára is nyilvánvaló volt, arra az enged következtetni, hogy mind a három kánoni evangélium szerzője felismerte azt, és a saját, Márk által létrehozott műfajban írt művük kezdő sorában ugyanezt a párhuzamot és utalást a maguk módján a saját teológiai és írói céljuk megvalósítására alkalmazták is. A görög nyelvű, de zsidókeresztény közösségnek író Máté még szórendjében és mondatszerkezetében is ugyanazt a nyelvtani szerkezetet használja, mint Márk, de ἀρχή (kezdet) helyett nála a βίβλος γενέσεως lesz a hiányos mondat névszói állítmánya, amely nemcsak szó szerint a Teremtés könyvének görög címe, de az első teremtéstörténet, a hexaemeron lezáró összefoglalására használt kifejezés a Septuagintában (Ter 2,4).[20] János a maga evangéliumában a híres Ἐν ἀρχῇ ἦν ὁ λόγος… Kezdetben volt az Ige… nyitómondatával még közelebb hozza a szöveget a LXX-hoz, hiszen nála az ἀρχή szó nemcsak ugyanabban a prepozíciós szerkezetben található a mondat elején, mint a Ter 1,1 görög fordításában, hanem a mondat szerkezete is ugyanúgy van: a prepozíciós időhatározói szerkezetet után közvetlen az állítmány áll: egy egyes szám harmadik személyben ragozott aktív múlt idejű igealak,[21] amit az alany követ. Ráadásul a jánosi alany, a λόγος két tagmondattal később, de még ugyanabban versben (és összetett mondatban) explicit módon megfeleltetődik a Ter 1,1 alanyának: καὶ θεὸς ἦν ὁ λόγος (és Isten volt az Ige). Lukács talán első látásra kevésbé egyértelműen kapcsolja össze evangéliuma elejét a Teremtés könyvével, de prológusában ő is megőrzi Márk nyitómondatának állítmányát egy prepozíciós szerkezetben, amely nála az események kezdettől fogva (ἀπ᾽ ἀρχῆς) való szemtanúira és az Ige szolgáira vonatkozik. Azzal, hogy Lukács a korábbi evangéliumokról szólva a szemtanúság gondolatával és az Ige szolgálatával köti össze Márk evangéliumának kezdőszavát talán pont a márki hagyomány mögötti Péter tekintélyének adózik implicit módon tisztelettel. Annak a hagyománynak, aminek ő csupán rendszerezője és továbbadója lesz, aminthogy Márk is az volt (1,2: παρέδοσαν ἡμῖν οἱ ἀπ᾽ ἀρχῆς αὐτόπται καὶ ὑπηρέται γενόμενοι τοῦ λόγου). De művének megfogalmazott célja, hogy a korábbi, (az ő szemében talán kevésbé sikeresnek mondható) kísérletek után ő maga is rendezze az anyagot (mint a Teremtésben Isten rendet teremt a káoszban): hogy a körükben beteljesedett eseményeket (περὶ τῶν πεπληροφορημένων ἐν ἡμῖν πραγμάτων) gondosan és rendszeresen (ἀκριβῶς, καθεξῆς) írja le, és ezzel a λόγος megbízhatóságát igazolja, és az istenszerető (Teofil) olvasóban a hitet megerősítse. Az elegáns irodalmi görögséggel megírt prológust követő két fejezet viszont Lukácsnál is félreérthetetlenül a Septuaguintára és azon belül is a Teremtés könyvének elbeszélésére alludál, hiszen Lukács a semita behatású görög fordítás nyelvezetét idézi stílusában annak az elbeszélésére, hogy hogyan teljesednek be Isten ígéretei kezdettől fogva tett ígéretei Krisztusban, akinek születése körülményei az Ószövetség előképeit idézik.[22] Zakariás és Erzsébet igaz (δίκαιος) volta (Lk 1,6) Noé és Ábrahám leírásának felel meg a Teremtés könyvéből (Ter 6,9; 7,1; 15,6). A meddő Erzsébet Sára (Ter 11,30), Rebeka (Ter 25,21) és Ráhel (Ter 29,31) meddőségét idézi, akiknek idős korában Isten ugyanúgy csodás módon megnyitotta a méhét, mint Keresztelő János leendő anyjának.[23] Lukács kétszer is hivatkozik az Ábrahámmal kötött szövetség (Ter 12; 15; 17) beteljesülésére az első fejezetben (Lk 1,55.72-73), és az agg Simeon a Nunc dimittisében hitet tesz amellett (Lk 2,31-32), hogy a gyermek Jézusban válik valóra az Ábrahámnak tett ígéret (Ter 12,2-3; 18,18; 22,18).

Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a Márk, és nyomában a másik három evangélista Jézus történetében és örömhírében egy új teremtés kezdetét látja, amely az elsőben elbukott ember megváltását hozta el. Ez az üzenet egyszerre márki, páli és péteri: Pál teológiáját és Péter tanúságtevését örökíti meg és fogalmazza meg művében Márk, az ő tanítványuk, lényegre törően és hitelt érdemlően. A Márk evangélium kezdő sorának vizsgálata végső soron ugyanis rávilágított arra, hogy a szerző nagyon is tudatosan választotta ezt műve bevezető mondatának ez az igei állítmány nélküli rövid, hitvallást és a krisztusi örömhír lényegét tömören magába foglaló mondatot. Ez nem meglepő: bár elsősorban nem írói babérokra törekedett, az első evangélium emberi szerzője különösen is érdekelt volt abban, hogy műve elérje célját: hogy hitet ébresszen vagy erősítsen olvasóiban, illetve hallgatóiban. Az, hogy Máté, Lukács és János is ezt felismerte, a Márk evangéliumot és ezzel Péter és Pál tanítását választották követendő példának saját hithirdetésükhöz és tanúságtételükhöz, valamint az ő nyomukban a kereszténység kétezer éves történelme a bizonyíték arra, hogy Márknak ezt a kitűzött célját valóban sikerült is elérnie.