Contactus Nominalis

időszakosan megjelenő

online tudományos folyóirat

Üzemeltető:

Contactus Nominalis tudományos folyóirat

Főszerkesztő:

Dr. Palotay Alfréd

Kapcsolat: [email protected]

HU ISSN 3003 - 9819

2025/ I - BJHF Kutatási program

A tanulmány a Brenner János Hittudományi Főiskola

kutatási szervezetében működő kutatási program keretében jött létre.

Kutatásvezető: Maróti Gábor főiskolai tanár

Lukácsi Zoltán

Apor Vilmos megsebesülésének körülményei

Az utóbbi évtizedekben örvendetesen gyarapodott a boldog Apor Vilmossal kapcsolatos tudományos szakirodalom. Ez alapján az érdeklődő átfogó képet kaphat a vértanú püspök életének, működésének olyan területeiről is, amelyek a korábbiakban kevésbé voltak ismertek, dokumentáltak. Ifjú kori naplófeljegyzései, gyulai és győri igehirdetői tevékenysége, püspöki működése, az üldözöttek védelmében kifejtett erőfeszítései mára alaposan megismerhetővé váltak.[1]

Ez a tanulmány Boldog Apor Vilmos püspök megsebesülésének körülményeit tárgyalja. Felmerülhet a kérdés, hogy miért épp erre van szükség, hiszen Apor Vilmos egész pályafutásának pontosan ez az utolsó ideje, életének néhány utolsó órája a legismertebb. Ha valaki hallott Apor Vilmosról, lehet, hogy sok mást nem tud felidézni az életéről, de halálának körülményeit mindenki ismeri, vagy ismerni véli. Mindenki el tudja mondani, hogy a kiváló főpásztor befogadta a győri püspökvár pincéibe az üldözötteket, és amikor jöttek a szovjet katonák, akik nőket követeltek, ő ellenállt, és eközben halálos lövés érte. Magam is úgy gondoltam, hogy erről a témáról már nem lehet újat mondani, és csak ismétlésként olvasom át a rendelkezésre álló forrásokat De minél többet olvastam, annál kevésbé értettem azt a végzetes eseményt, egyre több kérdés merült fel bennem az utolsó órákkal kapcsolatban. A források sokszor nem voltak világosak, többször pedig ellentmondtak egymásnak. Rájöttem, hogy ebben a látszólag nagyon ismert történetben még nagyon sok mindent vár tisztázásra. Ezekre a problémákra igyekszem most rámutatni, előre jelezvén, hogy tanulmányomban több lesz a kérdés, mint amennyi választ tudok adni. A visszaemlékezéseket megpróbálom egymás mellé helyezni, hogy lássuk, milyen részletekkel egészítik ki, gazdagítják egymást, másrészt mik azok a tények, események, amelyekre a visszaemlékezők nem azonos módon emlékeznek.

            Kezdetben Apor Vilmos helytállása politikai irányultságtól függetlenül elismerést váltott ki mindenkiből. A koalíciós időkben még baloldali lap is lelkesedéssel és csodálattal adózott Apor Vilmosnak. Már 1945-ben utcát akartak elnevezni róla Győrben.[2] Igaz, a Szociáldemokrata Párt győri napilapja bizonyos G. G. tollából származó cikkében a püspöknek az üldözött zsidók mentése érdekében tett erőfeszítéseit hozza nyilvánosságra – „az újságírói szerencse, szimat, no meg a püspöki helynök előzékenysége folytán” – halálának körülményeiről nem beszél, annyit azonban megjegyez, hogy „vértanúhalált halt”. A cikk részleteket közöl Apornak Sztójay Döméhez, Jaross Andorhoz és a győri gettóparancsnokhoz írt leveleiből, távirataiból, őszinte elismeréssel beszél a püspökről, „akiről ma csak az vitatható, hogy mint magyar, mint pap, vagy mint bátor ember volt-e nagyobb”.[3] Ám tudjuk jól, hogy Apor Vilmos halálát követően hamarosan olyan társadalmi berendezkedés alakult ki Magyarországon, amely szovjetbarát révén nem tartotta kívánatosnak, hogy a győri püspök vértanúsága szélesebb körben ismert legyen. Már exhumálását és az ünnepélyes temetést sem engedélyezték a hatóságok.[4] Sőt, kezdetben a hazugság minden eszközét bevetve próbálták a felelősséget másra, az ellenségre hárítani, mint a katini mészárlás esetében. Újságcikk jelent meg arról, hogyan ölték meg a német katonák Győr püspökét. Amikor azonban ez a taktika tarthatatlanná vált, egy másik, jól bevált módszerhez folyamodtak a hatalom gyakorlói: az agyonhallgatáshoz. Évtizedeken keresztül Apor püspök sorsáról beszélni sem volt szabad, s ez a taktika nagyon eredményesnek bizonyult.[5] Ha a szocializmus tovább fennmarad, akár csak még egy generáción keresztül, Apor Vilmos sorsa és sok más történelmi esemény igazsága talán örökre elenyészik. A vasfüggönyön belül igazat írni, de még mondani is lehetetlen volt. Szerencsére a szabad világban is éltek magyarok, akik próbálták az igazság emlékezetét fenntartani. Apor Vilmos életét és halálát sem Magyarországon, hanem külföldön örökítették meg először. Közi Horváth József,[6] az agyagosszergényi származású kiváló pap külföldön írta meg az első Apor-életrajzot, 1977-ben, és a szocializmus vége felé néhány becsempészett és nagy titokban dugdosott példányból értesülhettek – nagyon kevesen – Apor vértanúságáról. Ez a munka valószínűleg jobbára Cseh Sándor,[7] vagy az akkor már külföldön élő Zágon József[8] emlékeire támaszkodva mondja el a vértanúság történetét. Nem tudható azonban, hogy Közi Horváth mikor, milyen körülmények között szerezte az információkat az egykori püspöki titkártól. A szerző így számol be Apor Vilmos megsebesüléséről:

Úgy tíz óra tájban egy kisebb vöröskatona csoport érkezett. Végigjárták a pincehelyiségeket, de nem követelőztek. Ellenkezőleg. Az előző napi látogatókkal szemben feltűnően barátságosan viselkedtek. Közülük az egyik magyarul is tudott. Az óvóhely lakói még derültek is, amikor az idegen hadfi tört magyarsággal elmesélte, hogy: Papa Karcagról, neve Király, háborúban szoldát, maradni oroszban, elvette mama, én félmagyar. kicsit tudni magyar…” Akkor még senki se sejthette, hogy a barátságos csoport küldetésének célja a helyzet kikémlelése volt. … A viszonylagos nyugalomban eltelt délután végén úgy hét óra tájban visszatért a délelőtti barátságos csoport. Ezúttal azonban meglehetősen ittas állapotban. Egy őrnagy vezette őket. Hangos szóval fiatal nőket követeltek „krumplipucolásra és egy kis házimunkára.” A pincelejárat előteréből nyíló mosókonyhában a menekültek vacsorájának előkészítésével foglalatoskodó asszonyok annyira megrémültek ettől a követeléstől, hogy kiugráltak az ablakon.

A pincébe is lehallatszó kiabálásra a püspök azonnal fölsietett a tágas földszinti helyiségbe. A délceg termetű és vállas főpapnál is magasabb és testesebb őrnagy megismételte a követelést. A püspök határozott nemmel válaszolt, de megígérte, hogy a házimunkára szükséges csoportot önkéntesen jelentkező idősebb férfiakból és nőkből összeállítja. Az őrnagy visszautasította az ajánlatot. Ragaszkodott a fiatal nők kiszolgáltatásához. A tolmács, egy Békéscsabáról menekült, szlovákul gyöngén tudó orvos, egyre ijedtebben próbálta visszaadni a heves vita mondatait. A katonák percről percre fenyegetőbben viselkedtek. A püspök azonban rettenthetetlen maradt. Végül is a felhúzott géppisztollyal kényszerítették a pincébe való lemenésre. …

Az őrnagy, miután három katonát a kijárat elé állított, hármat pedig a fiatal nők felkutatására küldött, lement a pincébe. A püspök a lépcső előtt fogadta menekültek rémülten hallgatták az újra megindult szócsatát.

A szovjet tiszt egyre gorombább lett. Többször a püspök nyakláncát is megrántotta. A püspök ellökte magától ellenfelének fenyegetően hadonászó kezeit és hajthatatlanul kitartott eredeti álláspontja mellett, hogy a lányokat és a fiatalasszonyokat nem engedi ki a házból. A minden érvéből kifogyott őrnagy végülis olyan dühös lett, hogy kirántotta a pisztolyát. Lőni azonban nem tudott, mert az alatt a röpke pillanat alatt, míg a kezei a fegyver kibiztosításával voltak elfoglalva, a püspök mögéje ugrott és a két könyökét erősen hátraszorítva és a lépcsőn maga előtt tolva az óvóhely elhagyására kényszerítette. …

A saját biztonságával egyáltalán nem törődő főpásztor feltartott kezekkel, haragos „Hinaus!.. Hinaus!” – „Ki innen!... Ki innen!” kiáltással követelte a nőrablók távozását.

            Erre vagy az őrnagy, vagy egyik embere tüzelni kezdett. A sorozat első három golyója az előtér mennyezetébe fúródott. A következő hármat „Kuki” gróf kapta.[9] Kettő súrolta, a harmadik a térdét találta el. Apor is három golyót kapott. Az egyik a jobb karján a reverenda és az ing kézelőjét lyukasztotta át. A másik a homlokát horzsolta, de csontot nem érintett. A harmadik, a halálos a köldöke fölött hatolt be a hasüregbe.[10]

A rendszerváltást követően azonnal felszakadtak a zsilipek, és a történészek és lelkes amatőrök is sorra jelentettek meg a kommunizmus által meghamisított történelmet helyreigazító, a valós tényeket bemutató műveiket. Megindult az Apor Vilmossal foglalkozó irodalom is, próbálták a szemtanúk beszámolói alapján rekonstruálni az eseményeket. Szolnoky Erzsébet már 1990-ben könyvet adott ki Aporról Fellebbezés helyett címmel. Ő a helyszínen jelen lévő és szeretetszolgálatot teljesítő Bolza Ilona grófnő[11] visszaemlékezése alapján írja le az eseményeket:

            Vacsoraosztás ideje volt. Vilmos püspök azt mondta nekem: „Ilona, menj segíteni a vacsora kiosztásánál!” A mosókonyhába mentem, amely konyhává volt átalakítva. Ez a helyiség pár lépcsővel lejjebb feküdt, mint a nagy, szerteágazó pincék előtere. Ebből az előtérből hangos szóváltás hallatszott. A vita oka az volt, hogy az orosz katonák nőket akartak elvinni, hogy krumplit pucoljanak. A püspök valahogy rávette őket, hogy jöjjenek vissza később és lement a nagy pincébe, ahol idős hölgyek és férfiak önként vállalkoztak krumplipucolásra, a fiatalabbak eközben elbújtak.

            Egy kis idő múlva az orosz katonák visszajöttek, négyen-öten lehettek és erősen ittasak voltak. Nem tudni miért, egy fiatal leány előbújt rejtekhelyéről, az almáspincéből. Az oroszok meglátták és utánaszaladtak. A lány azt kiabálta: „Vilmos bácsi, Vilmos bácsi, segítség!” Erre a püspök felszaladt a nagy pince lépcsőjén az előtérbe, és „Hinaus! Hinaus! Ki innen! Ki innen!” – kiáltással követelte a katonák távozását. A püspök erélyes fellépése egy pillanatra úgy meglepte őket, hogy a kijárat felé húzódtak, majd egyikük visszafordult és géppuskával végigpásztázta a helyiséget. Pálffy Sándor – a püspök unokaöccse, aki ekkor 17 éves volt –, nagybátyja elé ugrott és három golyót kapott. A püspököt is három golyó érte, egy a homlokát súrolta, a második a jobb karján reverendája és inge kézelőjét lyukasztotta át, a harmadik – a halálos golyó – a hasüregbe hatolt be.[12]

Figyelemre méltó, hogy ez utóbbi beszámoló mintha két délutáni orosz katonai látogatást sejtetne. Először a püspöknek sikerül elküldenie őket, hogy addig idősebb önkéntesekről tudjanak gondoskodni. Eltérés mutatkozik a katonák létszámát illetően is. Bolza Ilona négy-öt katonáról beszél, míg Közi-Horváth szerint a parancsnokkal együtt legalább hét katona volt jelen.

Megjegyzendő, hogy Közi Horváth leírása szerint Apor Vilmos még a fegyvere kibiztosításával bajlódó orosz tiszt mögé ugrott, és így terelte ki a pincéből. Látni fogjuk, hogy ez ellentmond más beszámolóknak, melyek szerint a már kibiztosított fegyverrel célzó tisztet megfordította, és így tolta kifelé az óvóhelyről. Hogy ki és milyen fegyverrel kezdett tüzelni, ezt Közi Horváth nem dönti el, de sorozatról beszél, ami inkább géppisztolyhasználatra utal.

Az Aport és Pálffy grófot ért golyók számában megegyezés van. Viszont egyáltalán nem világos, hogy ki tüzelt, milyen lövedékek érték Apor Vilmost. A „géppuska” említését inkább a fegyverek ismeretének hiányában kereshetjük, szinte teljesen kizárható a géppuska használata, valószínűleg géppisztolyról volt szó. A mennyezetbe hatoló lövedékekről csak Közi Horváth tesz említést, és három golyónyomról beszél, holott ma is látható a négy becsapódás helye.

Közi Horváth azt is megemlíti, hogy szovjet katonák már az előző napokban is látogatást tettek a püspökvárban, nem túl baráti módon. Ha ez valóban így volt, kérdéses, hogy a püspök miért nem tett már intézkedéseket, miért csak a végzetes napon próbált segítséget kérni a hatóságoktól.

Bolza Ilona beszámolóját Szolnoky műve alapján veszi alapul Soós Viktor Attila is az Apor Vilmos naplókiadásai elé írt Apor életrajzában, átvéve a géppuskát is.[13]

Hulesch Ernő újságíró ugyancsak 1990-ben megjelent Győri nagypéntek 1945, A koronatanú így látta c. kis könyvében Apor Vilmos személyi titkárát, dr. Cseh Sándort szólaltatja meg a vértanúsággal kapcsolatban. Cseh Sándor a püspök közvetlen közelében állt a megsebesülés pillanatában, ezért a rendszerváltás után gyakran mint leghitelesebb szemtanút szólaltatták meg, így tett Hulesch is. Visszaemlékezése ebben a könyvben így szól:

Nagypénteken délelőtt tíz-tizenegy óra tájban az előcsarnokban hat-hét orosz katona jelent meg. Volt köztük egy, aki kicsit tudott magyarul. Ő tolmácsolt. Hívott, segítsek nekik, német katonákat kerestek

Velük mentem. Ez a magyarul gyengén beszélő katona elmondta, hogy őt Királynak hívják, apja Karcagról származott. Az első világháború után Oroszországban maradt, ott nősült meg. Ezért tud ő egy keveset magyarul. Körülnéztek a pincében. Persze német katonát nem találtak. De a hordók között elrejtve egy hatalmas, majdnem mázsás sajtkorongot igen, amit az ostrom idejére hozattunk be a szanyi sajtgyárunkból. Na meg néhány hordóban misebort is. A sajtot gurítva, a misebort a vállukon vitték nagy örömmel.

De azt is észrevették, hogy sok fiatal nő is van a pincében. Ezek a katonák később – délután négy óra tájt – visszajöttek. Látszott már rajtuk a misebor meg a pálinka hatása. Rögtön a püspöknek szegezték a követelést, ilyenformán (a jegyzet alapján mondom pontosan): kilencven fiatal nő menjen velük a kaszárnyába! Így fogalmazták meg, ezt a tolmács, a Király mondta: „krumpi hámozni”. A „malenki robot” helyett így!

A püspök úr azonnal tudta, hogy miről van szó. Ehhez semmiképp nem adhatta beleegyezését. Mivel nagyon durván követelőztek, ezért mindjárt intézkedett: az irodaigazgató menjen a városházára. Hátha talál egy olyan jobb érzésű orosz parancsnokot, aki segítséget küld ide. A kérés is az volt, küldjön őrséget a Püspökvár kapujába. A követelőzés egyre erősebb lett, így körülbelül tíz perc múlva engem is elküldött a mostani múzeumba,[14] mert ott is volt városparancsnokság. Reverendába öltözve mentünk mind a ketten. A múzeum kapujában egy teherautó állt. Egy őrnagy ült benne, aki jól beszélt németül. Mondom neki, jöjjön, segítsen! Kéri a püspök úr. Én mindjárt felálltam a kocsilépcsőre, hogy mutassam az irányt. Kihajtott az úttestre, ahonnan az egyik irányba a vagongyár, a másikba a Püspökvár felé visz az út. Mutattam neki, hogy arra kell menni! Megállította a kocsit és intett. Meg is érintette a vállamat, hogy szálljak le.

És elhajtott az ellenkező irányba, a vagongyár felé.

Csalódottan, dolgom végezetlen indultam vissza.

A karmeliták előtt összetalálkoztam a városházára küldött irodaigazgatóval. Ő se kapott segítséget, én se.

Az otthon maradt házbeliek elmondásából tudtam meg, hogy ez idő alatt a püspök atya úgy rendelkezett, hogy állítsanak össze hatvanéves férfiakból és idős nőkből kilencven személyt. Erre az oroszok megváltoztatták a követelésüket. Sorakozzon minden itt lévő, csak a követelt kilencven fiatal nő maradjon itt a Püspökvárban. Mindenki mást ők hajtanak ki a kaszárnyába. Onnét pedig a kedvezményezett ezred – bizonyos számú katona – idejön szórakozni.

Ebbe a püspök mégúgy se ment bele!

Mi ketten körülbelül harminc percig lehettünk távol. Azalatt a következő történt még. Közvetlenül a visszaérkezésünk előtt mindenkit, akit csak értek-kaptak, lehajtottak az óvóhelyre. Amikor az irodaigazgatóval együtt beléptünk, a helyzet ez volt: az ajtónak háttal állt egy kapitány rendfokozatú. Magas termetű, még a püspöknél is magasabb. Mellette egy kis orosz katona, a csicskása lehetett, ha létezett náluk ilyen. Közben nagy zaj, vitatkozás. Mi a katona mellett elmenve odaálltunk a püspök úr mellé, vagy inkább mögé, aki a katonákkal szemben állt. Mögötte szorongott vagy száz menekült az óvóhelyi pincében. A nyitott ajtón keresztül – így rekonstruálom a dolgot – segélykiáltás hallatszott: „Vilmos bácsi, segítség!”

Valamelyik rokon lányt megtalálták, megfogták. Ő kiáltott segítségért. Ez hallatszott be a nyitott ajtón és még idegesebbé, határozottabbá tette a püspököt. Úgy alakult a helyzet, hogy szinte ki akart menni az óvóhelyről. A kapitány meg visszatartotta, nem engedte ki. Mivel látta az orosz tiszt, hogy itt fenyegetés nélkül nem megy semmire, egyet lépett hátra, a farzsebéből kihúzta a pisztolyát, a zubbonya alatt hatalmas kattanás hallatszott. A következő pillanatban lövésre készen ráfogta a püspökre. Ő, hogy mégse ott történjen a lövés, a menekültek épsége miatt gyorsan odaugrott, megragadta a kapitány két kezét, megfordította őt a pinceajtó felé és maga előtt tolva németül rákiáltott: „Hinaus, hinaus!”

Közben kiértek az előcsarnokból. Mi szorosan mentünk utánuk. Egyenként, mert keskeny volt a lépcső, csak egyenként mehettünk. Sorban az igazgató, a püspök unokaöccse – egy fiatal fiú –, majd harmadiknak én. Mire az előttem lévő, a másodiknak számító fiú kilépett az óvóhelyről – a jobb lábát már kitette –, addigra a püspök és a kapitány fölértek az előcsarnokba. Ott az orosz kiszabadította magát a püspök karjaiból. Szembefordult vele, és leadta a végzetes lövéseket. tehát a lövés pillanatában a kijáratnak háttal volt az orosz, vele szemben a püspök. Fenn az előcsarnok mennyezetében még mindig látható a négy golyó. Én még a lépcsőn voltam., ott hallottam a dörrenéseket. Mindjárt sorolom is. Négy lövés a mennyezetbe három eltalálta a püspököt és egy az előttem lévő unokaöccsét érte a jobb térdén. Nem tört csontot, a térde alatt akadt meg a golyó, a kórházban gyorsan eltávolították.

Mire a püspökhöz értünk, az oroszok eltűntek. Ő már összeesőben volt, mi a vállunkat a karja alá tettük. Én jobbról, az igazgató bal oldalról. Lesegítettük az óvóhelyre és arra a vaságyra fektettük le, amelyiken előzőleg az égő székesegyházat siratta.

Rögtön megbontottam a reverendáját. A fehér ingén hatalmas véres folt látszott. Az óvóhelyen volt egy orvos – Jeszenszkynek hívták –, Békéscsabáról származott. Azért fogadták be, mert tót származású volt és úgy adta elő, hogy tud oroszul. Ezért nem csak orvosunk lesz, hanem tolmács – mondta akkor. De nem tudott oroszul.

Megtalálta a lövés helyét a köldöktől pár centire Kezdte vizsgálni a sebet, az alvadt vért nyomkodta.

Addig én odahajoltam a püspökünk füléhez és halkan megkérdeztem: „Kegyelmes atya, vannak-e fájdalmai?”

Nagypéntek volt, ő azt mondta igen halkan: „Köszönöm az úr Jézusnak, hogy nagypénteken érte és vele szenvedhetek.” Többet nem mondott. A rózsafüzér a kezén volt.[15]

Ez a beszámoló nagyon sok részlettel egészíti ki az eddigieket. Értesülünk a sajt és a misebor megtalálásáról és a két udvari pap sikertelen küldetéséről is. Az eddigiekben nem hallottunk a szovjetek megváltozott kéréséről, tudniillik hogy a fiatal lányok maradjanak inkább a püspökvárban. A közmunkára igényelt személyek számát 90-ben idézi fel jegyzet alapján. Új elem az is, hogy Apor az orosz tisztet megfordítva tolja kifelé az óvóhelyről, aki ekkor már fegyverét kibiztosítva célra tartott. Viszont a tiszt rangjaként „kapitányt” említ, ami a századosnak megfelelő rendfokozat, míg az eddig említett források őrnagyot említenek. A lövésekkel kapcsolatban négy plafonba hatolólövedéket említ – a valóságnak megfelelően – viszont az ifjú Pálffy gróf esetében csak egy térdlövésről tesz említést, holott más források és Pálffy gróf maga is három találatról beszél. Bár a lövéssel kapcsolatban ez a forrás azt említi, hogy a kórházban könnyen eltávolították, ez valójában csak az egyik, karba fúródó lövedékre vonatkozott, amit Cseh Sándor meg sem említ. A másik, jobb lábba hatoló lövedék egészen haláláig a gróf testében maradt. A katonák látogatásának idejét ez a forrás délután 4 órára teszi, míg Közi Horvát 7-re, így elég nagy a bizonytalanság a megsebesülés időpontját illetően is. A katonák létszáma (6-7 fő) viszont megegyezik Közi Horváth adataival.

Ternyák Csaba jelenlegi egri érsek Apor Vilmos boldoggá avatásának posztulátora volt. Egykori plébánosa Fertőszentmiklóson Cseh Sándor volt, így ő már jóval korábban értesülhetett a vértanúság körülményeiről, így vélhető, hogy Ternyák Csaba 1993-ban megjelent Apor-életrajzában felhasználta az egykori titkár személyes emlékeit, amelyek mintha nem lennének teljes fedésben az eddigiekkel.

Másnap, nagypénteken – szintén a pincében – felolvasta a passiót, és megáldoztatta a híveket. Ezen a napon böjtölt, nem evett semmit, csak egy csésze teát ivott. A megszálló katonák pedig egyre sűrűbben jöttek. Németeket kerestek, és egyben terepszemlét tartottak. A püspök lilaszegélyű főpapi ruhájában fogadta őket a pince lejárójánál. Mögötte a sötétben a katonák meglátták az idemenekült nőket, de ekkor még nem történt semmi rendkívüli: sikerült a püspöknek erélyességével és határozottságával távoltartani őket. Az almáspincében rejtőző asszonyoknak azt mondta: „ne higyjék, hogy mérges vagyok, de azt hiszem, hogy eréllyel jobban tudom őket megfékezni”. Ők ugyan nagyon féltek, de mégis bíztak abban, hogy a püspök megvédi őket. Ezekben a napokban úgyszólván semmit sem pihent, állandóan ő fogadta a pince előterében a katonákat, és lehetőleg nem engedte be őket a pincébe. A püspök el volt szánva, hogy mindenáron megvédi azokat, akiket oltalmába vett. A férfiaknak azt mondta: „kérem, legyenek segítségemre, hiszen egyszer úgyis meg kell halni, jobb, ha az ember ilyenkor áldozza fel az életét.”

Apor püspök érezte azt a nagy veszélyt, amely a rábízottakra leselkedik, ezért igyekezett kapcsolatba kerülni az orosz parancsnoksággal, hogy onnan szerezzen segítséget. Irodaigazgatóját és titkárát nagypéntek délután ilyen megbízatással küldte a városba, de azok dolgavégezetlenül tértek vissza. Erről azonban már be sem tudtak számolni a püspöknek, mert időközben a pince előterében az események a végkifejlethez közeledtek. Délután 5 óra tájban erősen ittasan tértek vissza a délelőtti „látogatók”, egy a délceg Apor Vilmosnál is magasabb termetű kapitány vezetésével. Azzal álltak elő, hogy krumplipucolásra szeretnék elvinni a lányokat és az asszonyokat. A püspök tárgyalásba kezdett velük, és azt javasolta, hogy menjenek férfiak és idősebb nők, azok jobban értenek a krumplipucoláshoz. De a katonák nem fogadták el az ajánlatot, és előbb dulakodásra került sor, majd az egyik katona pisztolyt rántott. Apor püspök egy pillanatra sem veszítette el a lélekjelenlétét. Amikor a tiszt fegyvert rántott, ő elkapta a kezét, majd megfordította, és németül „kifelé, kifelé!” kiáltással a pinceajtó felé tuszkolta. A lépcsőfordulóban a tiszt kiszabadította magát és lőtt. Egymás után sok lövés hallatszott, néhánynak a nyoma ma is látható a győri Püspökvár pincéjének előterében. A lövések közül egy a püspök halántékát, egy másik valószínűleg a falról visszapattanva a bal kezét, a harmadik pedig a hasüreget sebesítette meg. A több sebtől is vérző püspök a segítségére siető papjaira támaszkodva ment le az óvóhelyre, ahol azonnal elsősegélyben részesítették. Az orosz katonák időközben eltűntek, így a nők mindannyian megmenekültek. A püspök nagy fájdalmai ellenére nyugodt volt. Arról érdeklődött, hogy mi történt a körülötte állókkal. Közben a megmenekültek közül többen is azt mondták: „Püspök atyánk, értünk tetted!”. Ő kedvesen annyit válaszolt: „Nagyon szívesen”. Amikor titkára arról érdeklődött, hogy vannak-e fájdalmai, kezében rózsafüzért tartva ennyit mondott: „hálát adok Istennek, hogy ilyen szép nagypénteket adott”.[16]

Nem egészen világos, hogy az orosz katonák „egyre gyakoribb” látogatása általánosságban, vagy erre a napra vonatkozik-e. Értesülünk arról, hogy Apor megindokolja határozottságát a leányoknak. Hallunk a férfiaknak adott buzdító szavairól, sebesülése után a nők hálájának kifejezéséről, és Apor Vilmos hálaadásáról az ilyen nagypéntekért. A katonák visszatérésének idejét ez a forrás délután 5-re teszi. A tiszt megfordítása, és ilyen módon való eltávolítása a pincéből itt is szerepel. A tiszt ezen elbeszélés szerint fegyvert rántott, de nem világos, hogy kibiztosította-e, mielőtt Apor Vilmos megfordította és kitessékelte. A forrás szerint a tiszt lő, de „sok lövés” dördül el, ami sejteti, hogy nem csak a tiszti pisztoly adott le lövéseket. A forrás azt említi, hogy Apor Vilmos bal kezét érte kisebb találat, más források a jobb kézről beszélnek.

A boldoggá avatás előtt és után is újabb lendületet kapott az Apor-irodalom. Hölvényi György Az igaz tanú c. művében szinte szó szerint veszi át Ternyák püspök, közvetve Cseh Sándor szavait.[17]

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Cseh Sándor többi visszaemlékezése is mindig mutat némi eltérést az előzőkhöz képest. Egy másik, gyulai visszaemlékezésében így beszél:

Délután három óra körül ugyanaz a csapat, amelyik délelőtt átkutatta az épületet, visszajött. A pincelejárat ajtajában őrködő Vilmos püspöktől azt követelték, hogy adjon ki ötven fiatal „barisnyát”, akiknek a laktanyában krumplit kell hámozni. Beszédük zavaros és borgőzös volt. Egy magyarul keveset beszélő katona tört magyarsággal közvetítette a parancsnok követelését. Vilmos püspök nyugodtan, de határozottan elutasította kérésüket. Fellépése meglepte őket, a püspök majdnem egy fejjel magasabb volt a fiatal katonák többségénél, csupán a parancsnokuk volt magas. Mivel már egyszer átkutatták az egész épületet, minden igyekezete arra irányult, hogy a betolakodókat a kapun kívül tartsa. A katonák egyre erőszakosabbak lettek. Apor püspök ekkor megkérte udvari papjait, hogy kérjenek segítséget az orosz parancsnokságtól.

Dr. Zágon irodaigazgatót a városházára, engem pedig a „tápintézetbe” küldött, hogy értesítsük a katonák feletteseit. Magyarázzuk el nekik, hogy ő visszatartotta híveit a kivándorlástól, és most a védelmében állók veszélybe kerültek a szovjet katonák kilengései miatt, egyúttal kérjünk segítséget a parancsnoktól. Azonnal indultunk. A Széchenyi térre érve nagy jövés-menést láttam az egykori püspöki palotánál. Kitárt kapuján kisebb-nagyobb járművek mentek be, majd jöttek ki onnan. A parancsnoknak elmondtam püspököm üzenetét, aki ridegen fogadott, és azt mondta, nem tud katonákat küldeni, mert neki nem az a feladata, és már indult is az udvaron várakozó autójához. Mivel nem értettem jól, amit mondott, azt gondoltam, hogy ő maga fog odamenni, és felkapaszkodtam az autó lépcsőjére. Mikor a kapualjból kiértünk a térre, a sofőr lassítottegy kicsit a parancsnok pedig lelökött a járműről. Így azután siettem vissza a Püspökvárba, hogy jelentsem az esetet Vilmos püspöknek. A Király utca végénél összetalálkoztam dr. Zágonnal, aki a városházán lévő parancsnokságról jött vissza, és akit ugyanúgy elutasítottak. A Püspökvárba érve láttuk, hogy új fejlemények történtek. Az ott lévők később elmondták, hogy Vilmos püspök javaslatára összeállt ötven, idősebb nőből és férfiből a krumplihámozó csapat, de az oroszok ragaszkodtak azokhoz a fiatal lányokhoz, akiket délelőtt láttak a pincében. Követelésük nyomatékosítása érdekében fegyvereikkel hadonásztak, és benyomultak az óvóhely előterébe, ami néhány lépcsőfokkal lejjebb található. Közvetlenül a püspököm mellé, illetve mögé léptem, de olyan feszült volt a helyzet, hogy még jelentést sem tudtam adni küldetésünk sikertelenségéről. Apor püspök háta mögött, a pince mélyén ott reszkettek a leányok, asszonyok. A katonák parancsnoka egyre követelőzőbb lett, már a püspök nyakában lógó aranykeresztet rángatta. Közben kívülről segélykiáltás hallatszott: Vilmos bácsi, segítség! Valamelyik pinceablakon keresztül egy ifjú hölgyet akartak kihúzni a katonák. Néhány másodperc alatt történt a tragédia. Az Apor püspökkel szembenálló magas katonatiszt kibiztosította a fegyverét, készen arra, hogy véget vessen a vitának. Vilmos püspök azt gondolhatta, hogy ez az elvakult tiszt itt többeket is megölhetne, ezért erőteljesen megragadta a tiszt mindkét karját, és tolta kifelé-fölfelé a pince előterébe. Ott és akkor már nem gondolt arra, hogy ő is áldozat lehet, hiszen egész életében annak a jegyében élt: a Jó Pásztor életét adja juhaiért.

A pince előterébe érve eldördültek a végzetes lövések. Apor püspöknek az éppen ott lévő unokaöccse, Sándor, a nagybátyja elé akart ugrani, hogy testével fedezze őt, de az orosz katona géppisztolya villámgyorsan ontotta magából a lövedékeket. Sándor három lövést kapott, de csak könnyebb sérüléseket szenvedett. Vilmos püspököt is három lövés érte. Az egyik a homlokát súrolta, a másik a reverenda ujján a szemüvegtokját találta el, a harmadik lövés a köldökétől néhány centiméterre a hasát érte. Négy lövedék a mennyezetbe fúródott, és napjainkban is ugyanúgy látható. Természetesen én és az igazgató úr rögtön a püspökünk után indultunk. Néhány lépcsőfokkal jártak előttünk, s mire mi felértünk, már eldördültek a lövések, a gyilkosok elmenekültek. Püspökünk még tartotta magát, de úgy kellett elkapnunk a fájdalomtól összerogyni készülő testét. Kettőnkre támaszkodott, lesegítettük a pincébe, és a már említett tábori ágyra fektettük. Kibontottam a reverendáját, alatta a fehér ingén hatalmas, piros vérfolt volt látható. Volt a menekültek között egy orvos, aki azonnal odajött és megvizsgálta a püspököt. A lövedék bemenete világosan látható volt, majd óvatosan az oldalára fordítottuk, az orvos nem találta a kimeneti nyomokat, megállapította, hogy valamelyik csontban elakadt.

Amíg az orvos a lövés nyomait vizsgálta, én halkan megkérdeztem: Püspök atya, vannak fájdalmai? Ő csak annyit válaszolt: köszönöm az Úr Jézusnak, hogy nagypénteken vele és érte szenvedhetek.[18]

Ez a visszaemlékezés tehát délután 3-ra teszi a katonák megjelenését. Itt értesülünk arról, hogy Apor milyen érveléssel küldte udvari papjait a szovjet hatóságokhoz: ő mint főpásztor, itthon marasztalta híveit (ahogy papjait is arra buzdította, hogy ebben az időben is maradjanak nyájuk mellett, amire ő maga is példást mutatott),[19] ezért most a megszálló szovjet erők védjék meg azokat, akik nem menekültek el előlük. Ha ez valóban így van, nagyfokú naivitásnak tarthatjuk a püspök részéről, hogy erre az érvelésre a szovjet városi parancsnokság katonákat küldött, vagy egyáltalán figyelmet fordított volna.

A sikertelen követségben járó titkár felkapaszkodik a szovjet tiszt autójának lépcsőjére, itt nem világos, hogy személy- vagy teherautóról van szó, de az biztos, hogy a járművet sofőr vezeti (a későbbiekben ebben a vonatkozásban is ellentmondás van Cseh Sándor visszaemlékezésében).

Ez a visszaemlékezés 50 főre teszi azt az idősebb nőkből és férfiakból álló csapatot, akik hajlandók lettek volna közmunkára menni.

A megsebesülés történetében az orosz tiszt kibiztosítja fegyverét, ami bizonyára pisztoly volt, ezért a későbbiekben „az orosz katona géppisztolya” utalás nem vonatkozhat a tisztre. Bár itt is értesülünk, hogy Apor Vilmos a karjánál fogva tolja ki a tisztet az óvóhelyről, nem esik szó arról, hogy a kiutasításkor megfordítja az orosz tisztet, és arccal mindketten ugyanabba az irányba fordulnak.

Pálffy Sándort, a püspök unokaöcsét e forrás szerint is három lövés érte. Az eddigi források megegyeznek abban, hogy testével próbálta védeni nagybátyját a lövések előtt vagy közben.

Jelen forrás nem árulja el, hogy a püspök melyik kezén kapott találatot, és nem tudjuk meg azt sem, hogy a köldöktől néhány centiméterre behatolt lövés merre esett a köldöktől. Mivel kimeneti nyílást nem észlelnek, a lövedék ekkor a testben maradt (a későbbi források szintén nem egyértelműek arra nézve, hogy a műtét során ezt a lövedéket sikerült-e eltávolítani, avagy nem).

A mennyezetbe fúródó lövések számát azonba helyesen állapítja meg 4-ben.

Hulesch Ernő könyvének végén a következő kérdést teszi fel Cseh Sándornak:

– Az Apor püspökkel kapcsolatos élmények – és dokumentumok – birtokában nem gondolt arra kanonok úr, hogy közreadja azoknak az eseményeknek a részletes leírását, amelyeket a vértanú püspök mellett mint titkár átélt?

            – Újabban már igen. Különösen azóta – mint az előzőekben már említettem –, mióta elkezdődött az Apor püspökkel kapcsolatos visszaemlékezések közreadása. Ezek között bőven akadnak olyanok, amelyek másod- vagy harmadkézből származnak, így nem is tükrözhetik a teljes valóságot.

Ezért is gondoltam arra, hogy ha a jó Isten továbbra is segít, testi és szellemi frissességet ad, részleteiben közreadom az átélt élményeimet.[20]

Mint tudjuk, ez a visszaemlékezés meg is született 1997-ben. Ebben a munkában kapjuk a legteljesebb visszaemlékezést az eseményekről, és ha az ultima manus elvét elfogadjuk, akkor ezt kell Cseh Sándor végső és hiteles elbeszélésének tartanunk, bár számos ponton különbözik a többitől, és élhetünk a gyanúperrel, hogy az akkor már idős kanonok nem mindenben emlékezett pontosan:

Dél felé 8-10 katona rontott be a pince előcsarnokába, és ezt kiabálták: germansky szoldát! Vagyis látszólag német katonákat kerestek. Volt közöttük egy félig magyar származású fiatalember is. K.-nak hívták, de csak törve beszélt magyarul. Elmondta, hogy Karcagról származik az apja, aki az első világháború után kint maradt Oroszországban és megnősült. Apjától tanult valamennyire magyarul, ezért ő volt a tolmács. Én vezettem körbe őket, miközben végigkutatták a pincét és az emeleteket. Német katonát nem találtak, de meglátták az ide menekült nőket, ahogy ők mondták: a szép barisnyákat. Ugyancsak megtalálták a boroshordók közé elrejtett nagy sajtkorongokat is. A püspökségnek ugyanis Szanyban működött egy sajtgyára, ott készítették ezeket a malomkő nagyságú ementáli sajtokat. Az esetleges hosszú ostromra felkészülve hozattuk azokat ide a szanyi gyárból. Két katona diadalittasan hengergetett fel egy ilyen nagy sajtot a lépcsőkön teherautójuk felé.

Késő délután ugyanez a szovjet katonacsoport újra visszajött. Köztük volt a félmagyar K. nevű is. De akkor már láthatóan ittasak voltak. A pince előcsarnokában szembe találták magukat a főpapi ruhába öltözött püspökkel. Tolmácsukon keresztül kérték a püspököt, hogy az itt lévő fiatal nők közül adjon ki nekik kilencvenet, hogy menjenek a kaszárnyába „krumplihámozni”. Amikor a németek néhány falut visszafoglaltak, ott már a megbízottak jelentést tettek az orosz katonák viselkedéséről. Az ott lévő papok is beszámoltak a püspöknek ezekről a hírekről. Ő tehát jól tudta, hogy a „krumplihámozás” mit jelent az ő nyelvükön.[21]

A helyzet olyan kritikusnak látszott, hogy a püspök kettőnk közül, akik vele voltunk, Zágont azonnal elküldte a városházára segítségért. Úgy gondolom, a közelben lehetett egy vagy két teherautó, s oda hurcolták a nőket. Közben mellettem két katona éppen két 15-16 éves lányt húzott maga után. Azok belém kapaszkodtak és kiabáltak, hogy mentsem meg őket. Ebben a zűrzavarban a püspök engem is felszólított, hogy menjek a parancsnokságra és hozzak segítséget. Ez a mai múzeum épületében volt. A kapu alatt találtam egy tisztet, aki teherautóban ült. Jól beszélt németül, tehát előadtam jövetelem célját. Ő beindította a motort, én pedig felszálltam az autó lépcsőjére. Az út közepére érve mutattam az útirányt, ő viszont intett, hogy szálljak le. Neki az ellenkező irányba kellett menni, hogy benzint vegyen fel.

Hazafelé menet a karmelita templom mellett találkoztam a városházáról visszatérő Zágonnal. Ő sem kapott segítséget. Mintegy 40 percig lehettünk távol. s közben értesültünk arról, hogy mi történt az óvóhelyen. A püspök igyekezett rávenni a katonákat arra, hogy ha „munkavégzésre” kellenek a nők, akkor sorakoztassanak fel 90 személyt, de csak 50-60 éven felülieket. Ha szükséges, férfiak is csatlakozzanak. Valóban elő is állt a kívánt számú csoport. De akkor a katonák azzal a követeléssel álltak elő, hogy minden itt lévő személy álljon be a sorba, fegyveresen kísérik őket a kaszárnyába. Kilencven fiatal nő azonban itt marad és a katonák ide jönnek. Ez még borzasztóbb lett volna.

Amint visszaértünk sikertelen segélykérési utunkról, belépve az előcsarnokba senkit sem találtunk. Az óvóhely ajtaját megnyitva lementünk a falépcsőn. Lent a lépcsőnek és az ajtónak háttal állt egy kapitány, mellette egy kiskatona, vállán géppisztollyal. Velük szemben pár lépéssel a püspök állt, mögötte több asszony és egy lány riadtan szorongott. Mi elhaladtunk a két katona mellett. Bepréselődtünk a püspök mögé és az ott szorongó nők közé. A hangulat feszült volt, kiabálás. A kapitány és a püspök ingerülten váltottak szót. A kapitány oda-odalépett a püspökhöz, kezével meg-meglökte, sőt még az aranykeresztjét és a láncát is meg-megrángatta. Mi ebben a helyzetben még jelentést sem tudtunk tenni neki sikertelen küldetésünkről.

A tragédiát a következő esemény idézte elő. Fent az ajtó egy kis résnyire nyitva maradt, azon keresztül riadt női sikoly hallatszott le: segítség, segítség! Tehát ott fent az előtérben rejtőző fiatal nőre akadtak az orosz katonák, őt hurcolták éppen el a résnyire nyitott ajtó előtt. Erre a segélykiáltásra a püspök még határozottabb lett. Erélyesen próbálta az útját elálló kapitányt félretolni, hogy felmehessen a lépcsőn segítséget nyújtani. Ettől a kapitány is ingerültebb lett. Durván, erélyesen két kezével visszanyomta a püspököt az ott szorongók első sorához, közvetlenül nekem. A kapitány szertartásosan fenyegető jelleggel lépett hátrafelé egy-két lépést. Közben jobb kezével hátranyúlt a farzsebéhez, vagy az oda felszíjazott táskához. Onnét kiemelte pisztolyát. Még hallottam, amint mindkét kezét a zubbonya alatt tartva élesre, lövésre készre állította a fegyverét. A következő pillanatban már jobb kezét kinyújtva, abban tartva pisztolyát célzott is a püspökre és ránk, akik mögötte, mellette szorongtunk. Életem egyik legborzalmasabb pillanata volt ez. Arra gondoltam: elérkezett földi életem vége. Rettegve vártam, hogy mikor villan fel a fegyver torkolattüze. Hogy e sorokat most le tudom írni, hogy életben maradtam, azt egyedül a hőslelkű püspök bátor és határozott fellépésének köszönhetem.

Mert mi történt? Mielőtt még a kapitány lőni tudott volna, a püspök gyors mozdulattal ott termett mellette. E váratlan esemény annyira meglepte a kapitányt, hogy nem tudta fegyverét elsütni. Hány sebesült, sőt halott lett volna az ott szorongó tömegből! Ha ott bent dördültek volna el a lövések! A meglepett kapitányt a püspök határozott mozdulattal két karján megragadta. Energikusan megfordította arccal a lépcsőnek, az óvóhely ajtajának. Drámai és hősi kép volt! A püspök a katona két karját hátulról markolta, aki kinyújtott jobb kezében tartotta lövésre kész pisztolyát. És máris indultak fel a falépcsőn, elöl a kapitány, mögötte a püspök, aki dörgő hangon, németül kiáltotta: hinaus, hinaus, azaz ki innét, ki innét! Kettejüket követte a kiskatona, aki ekkor már válláról leakasztotta és lövésre készen tartotta géppisztolyát. Ők hárman felértek a lépcsőn. Kiléptek az ajtón. A püspöknek még volt annyi lélekjelenléte, hogy visszafordulva becsapja maguk mögött az óvóhely masszív ajtaját. Meggyőződésem, hogy ezt azért tette: ott lent az ő védenceiben az eldördülő lövések ne okozzanak kárt. Ő ekkor már lélekben feláldozta önmagát, hogy ennek árán mentse meg övéi életét.

Mi hirtelenében nem is tudtuk, mitévők legyünk. Ösztönösen elindultunk egymás után fel a lépcsőn utánuk. Hisz ez a falépcső olyan keskeny, hogy csak egyesével, libasorban lehet rajta közlekedni. Én harmadiknak sorakoztam fel. Az első Zágon, már felért a lépcsőn, ki is lépett az ajtón. A második Pállfy Sándor, a püspök unokaöccse, éppen kilépőben volt az ajtón. Ebben a pillanatban dördültek a lövések. Ekkorra már a püspök a kapitány két karját markolva hátulról, és az őket követő kiskatona, kezében a géppisztollyal, az öt falépcsőn, az előtérből feljutottak az előcsarnokba. Ott a püspök elengedte a kapitány két karját. Vagy tán ő maga szabadította ki magát. Egy-két lépést tett az udvarba vezető kijárat felé. Kb. a helyiség közepén szembefordult a püspökkel. De lelátott az első előtérbe, ahonnét az öt falépcsőn két-három férfi rohant fel feléjük. Gondolhatta, hogy ezek esetleg megtámadhatják őket. Ezért, talán két első lövését feléjük adta le.

Ez a két lövés megsebesítette a pinceajtón éppen kilépő Pálffy Sándort, a püspök unokaöcsét. Őt családi körben Kuki becenéven szólították. Az egyik golyó behatolt a bal kar, a másik a bal comb lágy részébe. Egyik sem roncsolt csontot. E két golyó sorsáról az ő testvérhúga, Pálffy Hanna (jelenleg Darányi Pálné, Genf, Svájc) az alábbiakat mondotta el:

„Bátyám karjából pár nappal később a győri kórházban kioperálták a golyót. A combjában lévő golyó ekkorra már betokosodott. Ezért nem távolították el. Az bent maradt egészen haláláig. Bátyám Bécsben halt meg 59 éves korában 1985 április 19-én. A boncolásnál az orvosok megállapították, hogy a sebesüléstől eltelt 40 év alatt a golyó a comb középső lágy részéből levándorolt a térdéig.”

Később a találatok számából megállapítottuk, hogy összesen kilenc lövés történt. De ezek mind a másodperc tört része alatt, szinte egyszerre dördültek el. Borzasztó volt ott lent a zárt helyiségben e sokszoros dörrenést hallani. Az említett két lövés után a kapitány fegyverét még ugyanazon helyzetben tartva tehát nem célzásra a szem magasába emelve, hanem csak úgy „övmagasságban” tartva három lövést adott le a püspökre.

Az egyik, talán az első golyó a püspök magasba tartott jobb karjába hatolt be aluról. Azért tartotta a magasba a karját, azzal mutatta a kijáratot: arra távozzék. …

A második lövésnél a kapitány a püspök feje felé fordította fegyverét, azt még szintén övmagasságban tartva. Tehát a golyó aluról jött, a jobb szemöldök felett érte a homlokot. Pár cm-es barázdát hasított a bőrön, de a koponyacsontot nem törte át.

A harmadik találatnál a golyó a reverendán, alsónadrágon és ingen keresztül a hasüregbe hatolt. A bőrt a köldöktől pár cm-re jobbra, kissé lejjebb fúrta át. Alulról felfelé haladva több helyen átszakította a vékonybelet, megsebesítette a májat és áthaladt a gyomron is. Az operáló orvos megállapította: szerencse, hogy a gyomor teljesen üres volt és így roncsolás nélkül haladt át rajta. Mi, a püspök közvetlen környezetéből tudtuk, hogy a püspök minden nagypénteken teljes egész napi böjtöt tartott. Kizárólag csak folyadékot vett magához. Így történt ez az akkori nagypénteken is.

Szóljunk arról a négy lövésről is, amelynek nyoma az előcsarnok mennyezetében még ma is látható. A katonai szakértők szerint egy kézi pisztolyból nem lehetett kilenc lövést leadni. Így tehát ez a négy golyó más fegyverből szármahatott. A kiskatona már lent az óvóhelyen leakasztotta válláról géppisztolyát. Itt fenn az előcsarnokban ösztönösen ijesztés céljából magától, esetleg a tiszt biztatására ő is a mennyezetbe eresztett egy sorozatot. Ez a négy golyó egy tenyérnyi kis helyen, egymástól pár cm-re fúródott a mennyezetbe. A szakértők véleménye szerint ezek a golyók csakis géppisztolyból származhattak.[22]

            Cseh Sándor kanonok tehát idős korában így rekonstruálta az eseményeket. Az orosz katonák megjelenésére nem nevez konkrét időpontot, csak azt, hogy „késő délután” történt.

Nem egészen világos a közelben lévő teherautókkal kapcsolatos elképzelése, talán úgy vélte, hogy ezekkel szállították volna el a lányokat a laktanyába? Ezt ő maga is csak feltételezi.

Sikertelen küldetése kapcsán megemlíti, hogy az orosz tiszt jól beszélt németül, bár másik visszaemlékezésében azt állítja, hogy nemigen értette, mit mond a tiszt, ezért hitte azt, hogy személyesen akar intézkedni az ügyben. Itt egyértelműen teherautóról beszél, amit maga a tiszt indított be, ami nehezen elképzelhető. Itt a tiszt csak int, hogy a pap szálljon le, más visszaemlékezéseiben érintésről, sőt lelökésről is szó esik. Új információ, hogy a tiszt bezinvételezés céljából indult el a másik irányba.

Állítása szerint a közmunkához összeállt a „kívánt létszámú csoport”, ami 90 fő idősebb nőt és férfit jelent. Ezt más visszaemlékezések nem erősítik meg. Továbbá kérdéses, hogy ezek után még valóban maradt-e 90 főnyi fiatal nő, tartózkodott-e ennyi menekült egyáltalán egy időben a püspökségen?

Ezen forrás szerint a lövések leadásakor csak a pisztolyos tiszt és egy géppisztolyos kiskatona tartózkodott a pincében, a többiek odafent nőket kerestek, és egy elhurcolása miatt segítségért kiáltó nő hangja indította el a végzetes eseményt.

Pálffy gróffal kapcsolatban itt csak két lövésről tesz említést, amelyek a bal karját és combját érték – mint látni fogjuk, ő maga ezt sem a lövések számát, sem a találatok helyét illetően nem erősíti meg.

Ugyancsak téves lehet utólagos rekonstrukciója a lövések számát illetően, hiszen kilenc lövésnél minden bizonnyal több dördült el. Ha a plafonba fúródó négy lövedéket, a püspököt és az unokaöcsét érő három-három lövedéket tekintjük csak, már tíz lövésnél járunk, kivéve, ha csak nem ugyanazon lövedék okozott sebesülést mindkettejüknek, ez azonban nem valószínű. Ezeken kívül még lehettek más, nyomot nem hagyó lövések is. A mennyezetbe nagy valószínűséggel géppisztolylövedékek fúródtak, de továbbra is bizonytalan, hogy a személyeket milyen fegyverből származó lövedékek érték, mind a 6 lövés pisztolyból származott-e, vagy esetleg némelyik géppisztolyból. A beszámoló szerint a halálos lövés a püspököt a köldöktől pár centiméternyire jobbra érte, de itt sem egészen bizonyos, hogy a sebesült, vagy a szemlélő szemszögéből kell a jobb oldalra gondolnunk.

Cseh Sándor az évtizedek alatt bizonyára gondolatban is sokszor átélte ezeket a drámai perceket. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen érzelmileg felfokozott helyzetben senki sem racionális tudatossággal éli át az eseményeket. Óhatatlanul megkopnak az emlékek, vagy – ha nem is tudatosan –, de értelmezett, módosított formában épülnek be. Ebben a visszaemlékezésben is láthatjuk, hogy Cseh Sándor nem mindig csak a tényekre szorítkozik, hanem elemzi, értelmezi a helyzetet, mind Apor Vilmos, mind az orosz tiszt gondolatait és reakcióit a maga logikájával próbálja magyarázni.

A szemtanú beszámolóját mindenesetre semmi nem írhatja felül, hitelességét semmi nem kérdőjelezheti meg. Kivéve egy másik szemtanúé. De van-e olyan, aki Cseh Sándornál még inkább testközelből élte át ezt a tragikus eseményt. Igen, van, gróf Pálffy Sándor, a püspök unokaöcse, akinek máig publikálatlan, és még az események közvetlen közelében, 1945. április 17-én Zágon irodaigazható által hitelesített jegyzőkönyvben a következőket vallja, s ezzel végképp elbizonytalanítja a kutatót:

Nagypénteken a délutáni órákban megjelent három tiszt s néhány közkatona, bort és órát követeltek. Órát kaptak három darabot. A magyar származású Király József nevű orosz katonának püspök úr ígért másnapra 1 liter bort. Erre írást adtak, hogy zárjuk le a pincét s ne engedjünk senkit a házba. Este ¼ 7 óra tájban újra visszajöttek. Lementek a mosókonyhába, ahol a leányok vacsoráztak. A konyháról néhány kivétellel kizavarták az ott tartózkodókat. Így engem is. Útközben azt kívánták, hogy indítsam meg az előtérben lévő benzinmotort. Mivel ehhez nem értettem, a benzinmotort felhozták a kútházba.

Alig hogy ők is kijöttek a konyhából, az egyik u. n. tiszt Püspök Úrral ordítozni kezdett, hogy azonnal adjon ki 90 férfit és 5 öreg asszonyt abból a célból, hogy elvihessék őket krumplit tisztítani. A géppisztolyt mindig nekiszögezte.

Püspök Úr kijelentette, hogy ennyi férfi nincs a házban. Ismételt erőszakoskodására mégis megkísérelte a férfiak összegyűjtését. Mintegy 25 férfi akadt csak. Az 5 nő szerepére Báró Apor Gizella mellett még egy nő vállalkozott. Erre az egész társaságot lezavarták a pincébe.

Amikor mind lent volt, én mondtam a püspök úrnak, hogy nincs az almáspincében egy pap sem, az ott lévő nőket sem hagyhatjuk magukra.

Erre fel feljöttünk a lépcsőn s női sikolyt hallottunk. Püspök Úr kiszaladt a kútházba, s fennhangon rákiáltott az oroszra: Hinaus! Hinaus!

Az előtte álló oroszokat vállával ki akarta tolni az ajtón. Erre az orosz először a levegőbe lőtt, majd rögtön utána a püspök urat meglőtte.

Amint később kiderült püspök úr három találatot kapott: egyet a homlokán, egy haslövést és egyet a jobb alsókaron. Láttam a püspök urat összeesni, segítségére siettem, mire engem is meglőttek (jobb könyök és térd, illetve alsó lábszár).

Püspök urat először a pincébe vitték, majd hordágyon a kórházba, ahol azonnal megoperálták.[23]

Bár az eddig idézett visszaemlékezések sem fedik egymást teljesen, ez a vallomás alaposan felforgatja eddigi vélt tudásunkat az eseményekről.

Pálffy Sándor három tisztről és néhány közkatonáról ejt szót, akik a délutáni órákban érkeztek. Német katonák kereséséről nem beszél, de óra és bor követeléséről igen. Szerinte a katonák ¼ 7 körül tértek vissza – hogy mindannyian-e, és pontosan hányan, erről nem értesülünk.

Pálffy nem tud arról, hogy a katonák fiatal lányokat követeltek, talán csak az oroszok „második követelése” jutott a fülébe. Mindenesetre a közmunkát vállalók létszámával kapcsolatban jóval kisebb létszámot említ, mint a többi forrás. Az is meglepő, hogy maga Apor Gizella[24] is vállalkozott volna a krumplipucolásra.

A püspököt ért lövések száma és helye nagyjából megegyezik a korábbi beszámolókkal. Igaz, Pálffy emlékei szerint a tiszt először figyelmeztető lövést adott le, ezután fordította fegyverét a püspök ellen. Az viszont jelentős eltérés az eddigiektől, hogy Pálffy ezek szerint nem a lövések leadásakor ugrott nagybátyja elé, hogy testével védje őt, hanem a püspököt ért lövések után akart a segítségére sietni, és eközben érték találatok. A maga esetében három jobb oldali lövésről beszél.

Pállfy Sándor ekkor tizenkilenc éves volt (a visszaemlékezések tévesen állítják tizenhét évesnek), tehát felnőtt volt, és tanúvallomása a saját vonatkozásában minden bizonnyal helytálló, hiszen nála jobban senki sem tudhatta, hogy hol és milyen körülmények között sebesült meg.

Nem gondolnám, hogy mindezek ismeretében bárki el tudja mondani, mi is történt pontosan 1945 nagypéntekén a győri püspökvár pincéjében. Meg kell állapítanunk, hogy a beszámolók rengeteg ponton ellentmondásosak, a vértanúság időpontja, a katonák létszáma és követelése, Apor püspök fellépése és cselekedetei tekintetében, és az is, hogy milyen fegyverekből és hány lövés dördült el, ezek mit és kit, hol, mikor és hányszor találtak el. Ezen kívül még ott vannak az egyéb részletekben való eltérések, Cseh Sándor sikertelen küldetése, a közmunkára összeállók neme és létszáma és más kisebb dolgok tekintetében.

Felesleges részletek! – mondhatná valaki. Kétségtelen, hogy a tény a fontos: Apor Vilmos életét adta a rábízottakért. Vértanúsága, áldozata, példamutatása, önfeláldozása s életszentsége vitán felül áll. De a történész szeret minél tisztábban látni, még akkor is, ha tudja, ez teljességgel nem lehetséges. Apor Vilmos halálával kapcsolatban ugyanaz a tapasztalatunk, mint az evangéliumokkal. Az egyház nem egyetlen evangéliumot nyilvánított ki hitelesnek, hanem négyet, még akkor is, ha köztük látszólagos ellentmondások feszülnek Mert ebben a négyes fénytörésben mégis csak kirajzolódik a teljes kép. És az evangéliumok nem csupán életrajzok, hanem tanúságtételek. Nem egyszerűen elmondják, hanem értelmezik is a történéseket. Ezt tapasztaljuk Apor Vilmos utolsó napjaival kapcsolatban is. Az ő vértanúságáról szóló különböző beszámolókból is kirajzolódik a teljes kép. És rögtön láthatjuk, hogy az eseményeket nemcsak elmondják, hanem értelmezik is, egy tágabb összefüggésbe, az életszentség összefüggésébe helyezik.

A bírók inkább akkor gyanakszanak, ha a tanúvallomások túlságosan pontosan megegyeznek, mert akkor az összebeszélés és tudatos hamisítás gyanúja állhat fenn. Sokkal életszerűbb, ha a visszaemlékezésekben van némi eltérés. Ez áll Apor Vilmos történetére is. De fontos részletek tisztázására továbbra is szükség lenne.

Amennyiben sor kerül Apor Vilmos szentté avatására, talán lehetséges lenne holtteste orvosi, antropológiai vizsgálatára, ahogy az Brenner János esetében is megtörtént,[25] tisztázva a gyilkosság sok addig ismeretlen körülményét. Volna remény arra is, hogy a győri kórházban megtaláljuk Apor Vilmos kórlapját (Szolnoky Erzsébet még látott ilyet),[26] hiszen a háború idejéből, a zavaros helyzet ellenére sok hasonló dokumentum ismert. Tettem lépéseket ez irányba, de a kórházi illetékesek elutasítása miatt nem nyerhettem betekintést a kórház archivumába. Remélem, ez a közeljövőben mégis lehetséges lesz, és találhatunk korabeli forrásokat Apor Vilmos műtéte és halála körülményeiről. Az ezekről szóló beszámolók ugyanis szintén ellentmondásosak, mint ahogy utolsó szavaival és a temetésével kapcsolatos beszámolók is. Ez azonban már egy másik tanulmányt igényelne.

További kutatásokra lenne szükség néhány részletkérdés megértéséhez. Például hogy Apor Vilmos miért nem törekedett arra, hogy a győri püspökvárat vöröskeresztes védettség alá helyezze, mint ahogy Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát ezt a bencés főmonostorral megtette, így elkerülve katonai atrocitásokat. Holott tudvalévő, hogy jó kapcsolatot ápolt a pannonhalmi főapáttal,[27] és nővére révén kitűnő kapcsolatai lehettek a Vöröskereszttel is.

Ha tudta, hogy sokakat fog befogadni, miért nem hozott létre tábori kórházat néhány orvossal és ápolóval, és miért csak egy szinte véletlenül odatévedt békéscsabai orvos végzett gyógyászati feladatokat a püspökségen, aki egyben jobb híján a tolmács szerepét is betöltötte, holott csak szlovákul tudott, és úgy is gyengén. Itt rögtön a következő kérdés: miért nem gondoskodott orosz tolmácsról, holott az I. világháborúban fogságba esettek között sokan beszéltek valamennyire oroszul, egy Győr méretű városban nem lett volna nehéz ilyen személyt találni.

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen drámai pillanatban senki sem tud logikusan gondolkodni. De talán az is olaj volt a tűzre, hogy Apor Vilmos az oroszok által gyűlölt német katonák nyelvén kergette ki őket az óvóhelyről (hinaus!, hinaus!), ami ebben a helyzetben nem volt a legjobb választás.

Ezen írásommal azt akartam demonstrálni, hogy a látszólag jól ismert események is rengeteg titkot rejtenek és sok kérdést vetnek fel. Még sok feladat vár ránk. De mindezek a bizonytalanságok semmit sem vonnak le Apor Vilmos krisztusi életalakításának tényéből és az Egyház által is elismert életszentségéből.